Article Index
„Az élővilág korunkban haldoklik... Amikor őseink elkezdték ennek a kontinensnek a kizsákmányolását, azt gondolták, hogy az Új Világ élő erőforrásai végtelenek és kimeríthetetlenek. Annak az élő szövetnek a sérülékenysége – végtelenül apró részecskéinek bonyolultsága és törékenysége – elképzelhetetlen volt számukra. Védelmükre fel lehet hozni, hogy többnyire nem tudtak borzalmas rombolásaik elkerülhetetlen következményeiről. Mi, akik ma élünk, nem jelenthetünk ki ilyen mentséget élővilágot pusztító tetteink, és azok súlyos következményei kapcsán.”
– FARLEY MOWAT, Sea of Slaughter (1)
„A Föld eleget nyújt ahhoz, hogy kielégítse minden ember szükségletét, ám nem minden ember mohóságát.”
– MAHATMA GANDHI
Amikor a halakra, kagylókra, tejtermékekre és tojásra tekintünk, a közvélemény által a legkevésbé egészségtelennek tartott állati eredetű ételekre, első pillantásra úgy tűnhet, hogy ezek az ételek kevesebb szenvedést okoznak, mint a madarak vagy más emlősök húsának elfogyasztása. Először a Földünk vizeiben élő állatok megevésének néhány következményét fogjuk megvizsgálni.
Minden állat húsához hasonlóan a halak és kagylók húsa is sokat tartalmaz a korábban említett három toxikus alkotóelemből: állati zsírból, koleszterinből, és állati fehérjéből. A telített zsír százaléka a telítetlen zsírokhoz képest talán „jobb” a halaknál, mint más állatoknál, de a hal semmilyen mércével sem mondható alacsony zsírtartalmú ételnek. A halhús amellett, hogy magas a zsír-, koleszterin- és állati fehérjetartalma – és így hozzájárul a szívbetegség, rák, elhízás, cukorbetegség, és az ezen anyagok fogyasztásával járó egyéb negatív hatások kialakulásához –, általában még toxikusabb, mint az állattartó telepeken tenyésztett madarak és emlősök húsa, mivel a halak a vízben élnek. Nem akármilyen kijelentés! Hogy lehet ez?
Az alapvető ok az, hogy a kultúránk által millió tonnaszámra termelt mérgek végül a vízben kötnek ki. E szennyezés legnagyobb része az állattartásból ered, gyomirtók, növényvédőszerek és műtrágyák hordalékaként, valamint az állattartó telepek szermaradványokban és egyéb mérgekben gazdag szennyvizeként. Minden USA-ban élő emberre nézve az állatállomány 4,5 tonna trágyát termel (2), és ebből a szennyvízből a túlzott mennyiségű foszfor és nitrogén algavirágzásokat és vörös áradásokat okoz, és olyan egysejtű szervezetek szaporodását váltja ki, mint a Pfisteria piscicida, ami milliárdszámra öli meg a halakat, a vízben úszó embereken pedig groteszk fekélyeket okoz. (3) A vizeket tovább szennyezi az ipari szennyvizekből a karcinogén dioxinok, poliklórozott bifenilek (PCB-k) és mérgező nehézfémek egész skálája, a bányászat, bőripar, papíripar, energia- és olajipar, az ipari termelés egyéb maradványai, a gyógyszeripar ártalmas szermaradványai, és a nukleáris szivárgások radioaktív szennyezése. Mindezekhez hozzáadódnak a levegőt szennyező mérgek, amelyek végül bemosódnak a tavakba és óceánokba, továbbá a víz a szemétlerakóhelyek méreganyagait is bemossa a folyókba és víztárolókba.
A víz bolygónk univerzális oldószere, és az általunk előállított összes környezetszennyező anyag végül a folyókban, tavakban, patakokban, víztárolókban köt ki. Az óceánokban vannak nagy, halott zónáknak nevezett területek, ahol a halak nem tudnak életben maradni a víz rendkívüli toxicitása, és a hypoxia, az oxigénhiány miatt. Ez a folyókba és óceánokba áramló óriási mennyiségű nitrogén műtrágya és az állatállomány trágyája miatt van így. Ez a természetellenes, „tápanyaggazdag” víz elősegíti az algák bőségét, ezt követően elfogy az oxigén, ami a halak és a többi tengeri élőlény megfulladásához vezet. Egy ilyen halott zóna Louisiana partjainál több mint 18 ezer km2. Itt a Mississippi folyó hordaléka önt naponta több milliárd liternyi, a mezőgazdaság hordalékával és az ipar szennyvizézel szennyezett vizet a Mexikói-öbölbe, katasztrófát okozva annak kifinomult és rejtélyesen összekötött tengeri ökoszisztémáiban. (4) A Földünk vizeiben élő állatok megevése egyenlő saját, sokszorosan bekoncentrálódott mérgező szennyezésünk elfogyasztásával.
Tudjuk, hogy a környezet méreganyagai minden állat zsírszövetében felhalmozódnak. Ezen az alapvető tényen el kellene gondolkodnunk. Valójában mind az édesvizi, mind a tengeri halak húsa több százezerszer magasabb koncentrációban tartalmaz mérgező anyagokat és karcinogén vegyszereket, mint maga a víz. Ennek két fő oka van. Először is, a halak a vizet átszűrik a kopoltyúikon, hogy kivonják a létfontosságú oxigént. Így a légzés révén minden hal óriási mennyiségű vizet fogyaszt, a toxinok pedig általában összegyűlnek a kopoltyúikban, majd végül húsuk zsírszövetébe jutnak. Másodszor, a nagy halak húsevők, akik kisebb halakon élnek, akik viszont még kisebb halakon élnek, és így tovább. A szárazföldi állatoktól és madaraktól eltérően – akik többnyire növényevők, és néhány „csúcs húsevő” eszi meg a sokkal nagyobb számú egeret, nyulat, őzet, stb. – a halak egy inkább húsevő világban élnek. A toxinok koncentrációja minden szinten exponenciálisan sokszorozódik. Főleg nagy halakat szeretünk enni, például tonhalat, kardhalat, cápát és lazacot. A kutatók tudják, hogy a nagy halak húsa rendkívül magas koncentrációban tartalmaz mérgeket. Az USA Környezetvédelmi Hivatala (EPA) szerint például a karcinogén PCB-k koncentrációja a halakban nagyjából 9 milliószor magasabb, mint a vízben. (5) A kagylók és rákok is erősen toxikussá válnak, mert általában a parthoz közelebb élnek, és így a mérgező hordalékokat magasabb koncentrációban tartalmazó vízben fürdenek. Minél mérgezőbb mezőgazdasági és ipari hordalékokat állítunk elő, annál mérgezőbbé válik a vízben élő teremtmények húsa.
Mivel az ember lett a bolygó „csúcs húsevője”, talán a mi húsunk vált a legmérgezőbbé – ezt tükrözi a rák magas aránya közöttünk. Szerencsétlen kezdet egy kisbabának, hogy egy mindenevő anya tejét issza, és elárasztják a tejében lévő mérgek. A DDT-t például még használják a világ nagy részén, és a halat fogyasztó, szoptató anyák tejében a DDT, és más peszticid szennyezés jelentős szintje mutatható ki. (6) Az összes emlős – főleg a bálnák és delfinek, de természetesen a tehenek, kecskék és juhok – kicsinyének is árthat az anyjuk tejében lévő toxinok magas koncentrációja. A tenyésztett haszonállatok utódjai általában amúgy sem kapnak semmit anyjuk tejéből: ellopják tőlük, mielőtt bármennyit megkaphatnának. Azonban, mielőtt áttérnénk a tehéntej témájára, vizsgáljuk meg közelebbről a hatásait annak a téves felfogásnak, hogy a halat, rákot, homárt, osztrigát, garnélát és más vizi teremtményeket emberi élelemnek tekintjük.
A halhús, ahogy Michael Klaper, M.D. rámutat, „nagyon koncentrált fehérje”. Mivel a fehérjét alapvetően csak haj- és körömnövesztésre, sebek begyógyítására és a szövetek megújítására használjuk, illetve gyerekeknél a növekedésre, általában egy halfilével több fehérjét veszünk fel, mint amennyit fel tudunk használni. Testünk nem tudja tárolni a fehérjét, ezért azt metabolizálni kell, ami stresszt jelent a májunk, vesénk és immunrendszerünk számára. Klaper más okokból is óv minket a halhús és -olaj fogyasztásától:
A halolajok, melyeket úgy hirdetnek, mint amik védik az ereket az érelmeszesedéstől, komoly veszélyt is jelenthetnek, mert csökkentik a vér alvadási képességét a vérzés megállítására. A halolajról kimutatták azt is, hogy gátolja az inzulin működését. Ez rossz hír annak a cukorbetegnek, aki próbálja fenntartani a normális vércukorszintet, miközben halolajkapszulákat szed, és esetleg sok halhúst fogyaszt... További nem reklámozott, de potenciálisan komoly probléma ered a halolaj ama látszólagos hatásából, hogy megnövelheti a normális terhesség hosszát. A terhesség túl hosszú időtartama növeli a baba születési súlyát, és ezzel együtt a születési balesetek, császármetszések, és az anya halálának kockázatát.
A jelenlegi reklámkampányok ellenére senkinek sem kell a halak húsából vagy májából kipréselt olajat ennie; valójában a hal májának olaja az egyik legfurcsább anyag arra, hogy elfogyasztását mérlegeljük. Minden állat mája a test kémiai méregtelenítője, és ezért bekoncentrálja az adott állat által elfogyasztott összes szennyező anyagot. A halak májából préselt olaj nagy koncentrációban tartalmazhat olyan szénhidrogén mérgeket, mint a PCB-k és dioxinok. Akik halolajat használnak „artériáik védelmére”, azok valójában szénhidrogénekkel mérgezhetik önmagukat, és ezekkel a diétás olajokkal növelhetik a rák kockázatát.
Az artériák tisztán tartására az a jobb megoldás, ha eleve nem telítjük a vért telített állati zsírokkal. Sokkal alacsonyabb az artériák elzáródásának kockázata azoknál, akik nem esznek telített állati zsírokat. A hal nem „agytáplálék” – valójában most épp az ellentétévé válhatott –, a higany mérgezi az agyat és az idegsejteket. Mivel jelenlegi dietetikai tudásunk alapján a vegán étrend elméletileg ki tudja elégíteni az emberi test összes táplálkozási szükségletét, és segít a védekezésben az elzáródott erek, szívroham, agyvérzés és rák ellen, nagy szívességet teszel egészségednek (és a halnak!) azzal, hogy „elengeded őket a horogról”. (7)
Az emberek gyakran az omega-3 zsírsav miatt esznek halhúst vagy halolajat – a Becoming Vegan c. könyv részletesen felsorolja ennek növényi forrásait. Fő forrásai a lenmag, dió, szója, tofu, repceolaj, kendermagolaj, sötétzöld levelek, és tengeri algák. (8)
A halak felveszik és erősen koncentrálják az olyan toxinokat, mint a PCB-k, dioxinok és radioaktív anyagok, és a nehézfémeket, mint a higany, ólom, kadmium és arzén, (9) melyek mindegyike kapcsolatos rákkal, idegrendszeri rendellenességgel, vesekárosodással és a mentális funkció károsodásával. Túlzott mennyiségben tartalmaznak koleszterint és állati fehérjét, és veszélyes, vért módosító olajokat. A vízi eredetű ételek ipara amellett, hogy termékei toxicitásával közvetlenül hozzájárul az emberi betegséghez és szenvedéshez, az egész világon óriási kárt okoz a tengeri ökoszisztémákban.
A legtöbb emberben nem tudatosul, hogy a halak, kagylók és rákok bezárása és nagyüzemi tenyésztése egy nagy és növekvő iparág, amit „Kék forradalomként” reklámoznak. Valójában az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szerint világszerte a tengeri és édesvízi állati eredetű táplálék nagyjából 30%-a kereskedelmi haltenyésztő létesítményekből származik. (10) Az USA-ban a százalékok kicsit magasabbak, az itt fogyasztott rák- és kagylófélék kb. 40%-a, a lazac 90%-a, és az édesvizi halak 65%-a származik aquakultúrás létesítményekből. (11) Pisztrángot, harcsát, tilapiát és más édesvízi halakat arra kényszerítenek, hogy borzalmasan túlzsúfolt betonteknőkben éljenek. Beszélgettem egy kutatóval, aki Illinoisban meglátogatott egy hatalmas fémistállóban elhelyezett haltenyészetet. Amikor bement, a levegő olyan bűzös volt, hogy alig kapott levegőt. A hatalmas, sekély tó belül teljesen fekete volt, és először nem látott egyetlen halat sem. Aztán felismerte, hogy a víz teljesen tele volt hallal, nagyon össze voltak zsúfolva, a víz pedig az ürülékük koncentrációja miatt volt fekete. Dél-Kaliforniában láttam szabadtéri haltenyészetet szörnyen túlzsúfolt, ürüléktől fekete vízben összezárt halakkal, és eltűnődtem e teremtmények nyomorúságos életén, elkerülhetetlenül összezsúfolva saját ürülékükben, és aztán kegyetlenül lemészárolva. A sors iróniája, hogy ezt a helyi éttermekben az emberek abban a hitben rendelik, hogy az egészséges omega-3 adagjukat, vagy a vércsoportjuk számára ajánlott halat kapják.
A kereskedelmi aquakultúrás létesítményekben tenyésztett halak a kopoltyúlégzéssel nyilván toxinokat halmoznak fel a vízből. Rutinszerűen használnak nagy mennyiségű antibiotikumot is, nemcsak a növekedés természetellenes serkentésére, hanem a betegségek kordában tartására is, amik ennyire nem higiénikus körülmények között mindig jelen vannak. A haltáp is nagy mennyiségű szennyezőanyagot tartalmaz, mivel a gabona mellett gyakran tartalmaz ürüléket, hulladékot, és az állattartás egyéb melléktermékeit, továbbá emberi, kutya és macska fogyasztásra alkalmatlan halat és halmelléktermékeket.
A tengeri haltenyésztés is a halak embertelen és egészségtelen túlzsúfolásával jár, általában partmenti ketrecekben. Ezek a létesítmények a víz óriási mennyiségű szennyezését okozzák, halak ezreit kényszerítik arra, hogy erősen szennyezett területeken éljenek, ürülékkel, antibiotikumokkal, peszticidekkel és toxikus vegyszerekkel – mint például az a pigment, amitől a lazac húsa tompa szürkéből étvágygerjesztő rózsaszínre változik –, melyek mind azonnal a környező óceán vizébe áramlanak. (12) A skóciai ketreces lazactenyésztés például 8 millió embernek megfelelő mennyiségű, kezeletlen szennyvizet termel, sokkal többet, mint Skócia emberi lakossága. (13) A sors iróniája, hogy ezeknek a haltenyésztő létesítményeknek pusztító hatásuk van az óceán halaira, mert a tenyésztéshez a tápjukban nagy mennyiségű más halra van szükség. Például 3-5 kg szabadban élő tengeri halra van szükség 1 kg tenyésztett tengeri hal vagy garnéla előállításához. (14) Ezen túl a haltenyésztés betegségek melegágya, amelyek könnyen átterjednek a szabadban élő lazacokra és más halakra, és egész rajokat kipusztíthatnak. Ez történt a krónikus izomsorvadás betegsége esetén: a vadon élő jávor- és gímszarvasokat megfertőzték a szarvasmarha-létesítmények. Csak egyetlen példaként, a parazita tengeri tetű burjánzik a tenyésztett lazac természetellenesen sűrű populációiban. Toxikus peszticideket és antibiotikumokat használnak a tetű elleni hiábavaló küzdelem során, amelyek felhőkben terjednek a környező vizekben, akár 30 km-re eljutva a halfarm körül, megfertőzve és megtizedelve a környék szabadon élő lazac populációit. (15) Egy másik, a vadon élő populációkra nézve katasztrofális szokás a nem őshonos halfajok tenyésztése, amelyek kimenekülnek a helyi ökoszisztémákba. A kereskedelmi rákfarmok egy további, különösen jól ismert és égbekiáltó ökológiai katasztrófa: szennyezésükkel világszerte értékes korallzátonyokat és parti mangrove erdőket pusztítanak el. A kereskedelmi, nagyüzemi aquakultúrás telepekről nyert halhús nem más, mint fokozott szörnyűség, toxicitás és környezetpusztítás.
A Földünk óceánjaiból kihúzott élőlények története épp ugyanilyen tragikus, bár más módon. A tengeri ökoszisztémákat könyörtelenül kifosztjuk. Rég elmúltak azok a napok, amikor az első európaiak megérkeztek Észak-Amerika partjaira, és azt írták, hogy a halrajok olyan óriásiak és sűrűk voltak, hogy azt gondolták, a hajójuk zátonyra fut rajtuk, mielőtt elérik a szárazföldet. (16) Ezeket az egykor termékeny vizeket hosszú ideje folyamatosan külszíni fejtésnek vetik alá a halért, vonóhálós halászhajókkal és kilométeres hosszúságú hálókkal, hogy kielégítsék az emberek, haltenyészetek, és rabszolgává tett haszonállatok szakadatlan szükségletét. (A világ halászati fogásának elképesztő 50%-ával a szükségtelenül bebörtönzött haszonállatokat táplálják, és nem az embereket. (17)) A világ mind a tizenhét fő halászterülete kimerült, vagy komoly hanyatlásban van.
A világ legtöbb részén a túlhalászás és a partmenti vízszennyezés miatt már nem lehet a part közelében nyereséges halászati vállalkozást működtetni. Ahogy a hajók messzebbre kimennek, tovább maradnak. Amikor a halat behúzzák a hajóba, a hajótestben lévő tartályokba öntik őket, ahol lassan meghalnak, bepiszkítva és agyonnyomva az alattuk lévő halakat. Ez gyakran több napon át tart, a döglött és döglődő halakat egymásra halmozzák, nyílt sebekkel, a dolgozók pedig antibiotikumot öntenek az ürüléklevesbe, hogy a fertőzéseket kordában tartsák. Az Egyesült Államokban a tengeri eredetű étel az ételmérgezések legfőbb forrása. (18) Lényegében véve nincs kormányzati vizsgálat, mielőtt a tengeri halat, rákot és kagylót eladják a piacokon és a vásárlóknak. A Consumer Reports friss vizsgálata azt mutatta, hogy az eladásra kínált hal több mint 25%-a „a megromlás küszöbén” volt, a boltokban vörös sügérként árult hal több mint fele valójában más fajokhoz tartozott, és a kardhalminták felében az idegkárosító metilhigany szintje meghaladta az FDA cselekvési szintjét. Szintén kimutattak E. colit, hisztamint, és más veszélyes anyagokat. (19)
A modern nagyüzemi halászati módszerek által okozott vérontás rettenetes. Hatalmas vonóhálós halászhajók műholdas és radartechnológiát, sőt még helikoptereket és repülőket is használva vetik ki hálóikat, melyek elérik az óceán alját, és gyakorlatilag mindent felhoznak, ami az útjukba akad. A halakat gyakran gyorsan hozzák fel akkora mélységekből, hogy nyomáscsökkenéstől szenvednek. Belső szerveik felrobbanhatnak és szemük kiugrik, ahogy gyötrelmes halállal meghalnak a fulladástól, agyonnyomástól, vagy kizsigerelődéstől. Az ilyen tengeri felszíni fejtés során óriási számú olyan tengeri lényt húznak ki, amelyek „nem nyereségesek”. Ezt „járulékos fogásnak” (bycatch) nevezik, bizonyos halak, teknősök, delfinek, tengeri madarak és más állatok alkotják, és a többnyire elpusztult vagy súlyosan sérült állatokat visszadobják az óceánba. Ez évente huszonötmillió tonna halott és haldokló tengeri állatot jelent, nagyjából a teljes fogás harmadát. Egy friss Duke University tanulmány például azt mutatta ki, hogy évente több mint 300.000 tengeri teknőst öl meg csupán a kereskedelmi halászat. (20) Az Environmental Defense szerint:
A járulékos fogásba tartozik a fiatal kereskedelmi hal, a tengeri teknős, bálna, tengeri madár, delfin, és bármilyen más tengeri élőlény, ami kereskedelmileg nem kívánatos. A garnélahalászat minden egyes kg kifogott garnéláért átlagosan 5 kg járulékos fogást dob el, köztük évente közel 150.000 veszélyeztetett tengeri teknőst. A sok járulékos fogással járó módszerek a kopoltyúhálók, az erszényes kerítőhálók és a fenék vonóhálózás. (21)
Paul Watson, a Sea Shepherd Természetvédő Társaság alapítója leírja a mai halászati módszerek következményeit:
A vonóhálós halászhajók szó szerint minden követ felforgatnak. A fenék vonóhálók felszántják a mélytengeri mélységet és kifogják a fenéklakó halakat, puhatestűeket, rákféléket, kárt okoznak a vegetációban és struktúrában. A középvízi vonóhálók azokat a halakat cserkészik be, amelyek a fenék és a felszín között élnek. A felszíni vonóhálók a tengerek felső régióit marcangolják szét. Azoknak a mélyben élő fajoknak, amelyek túlélik a három szintű támadást, menekülniük kell a hosszúzsineges (longliner) hajók, kopoltyúhálók, erszényes kerítőhálók, és rák- és homárfogó kosarak elöl.
A tápláléklánc legalapját zúzzák szét nagy japán sűrűszövésű plankton vonóhálós halászhajók, amelyek százmillió tonnaszámra húzzák be a krillt. A krillt, a garnélarákhoz hasonló zooplanktont azután fehérje alapanyaggá alakítják át, állati takarmányhoz. Minél több krill kizsákmányolása azt jelenti, hogy annál kevesebb a táplálék a halak és bálnák számára.
A világ halfajain elkövetett vérontás a hatalmas úszó, üzemi létesítmények iszonyatos veszteségétől és mészárlásától kezdve addig az összeadódó kárig terjed, amit a bottal, kis hálókkal és csapdákkal halászó, és a partot rákért és kagylóért átfésülő emberek milliói okoznak. (22)
Teljes halfajokat ölnek meg, a kipusztulás szélére juttatva őket, hogy kielégítsék a halliszt iránti igényt az állatállomány vagy a tenyésztett halak hizlalásához, vagy az emberek „tenger gyümölcsei” iránti igényét. Watson szerint:
A hallisztgyártás mögött álló magyarázat ellentmond minden logikának. Állati takarmányként nagyjából száz kg élősúlyú hal kell egy kg marhahús előállításához. Műtrágyaként használva kétszáz kg halliszt nem ad többet, mint három kg növényi fehérjét. Még ordítóbb az, hogy közel 25kg halliszt kell egyetlen tenyésztett lazac felneveléséhez. (23)
A tengeri élőlények sok más faja szenved közvetlenül a halhús iránti, természetellenes igényünk miatt. Oroszlánfókák, fókák, bálnák, delfinek és tengeri madarak szenvednek és gyakran éheznek, mert táplálékforrásukat elpusztítja az ember halászati tevékenysége. A Bering-tenger Stellar oroszlánfókáinak száma például kevesebb mint 20%-a annak, ami az 1950-es években volt. Táplálékforrásuk elrablásán kívül a halászok vagy megbízottaik sok ilyen élőlényt meg is ölnek, mert kompetíciónak tekintik őket a túlhalászott óceán vizeinek egyre kevesebb haláért. A Kanadai Halászati Minisztérium támogatja a fókakölykök évenkénti, tavaszi lemészárlását Kanada keleti részének jégtábláin – évente több mint 300.000 tehetetlen fókakölyök lelövését és brutális, véres agyonverését bottal, a helyi halászok által. (24) Az utóbbi években a kormány valójában még emelte is a megölhető fókák kvótáját; Új-Fundland halászati minisztere azon reményének adott hangot, hogy a fókákat teljesen eltüntetik, mivel ő úgy gondolja, hogy azok fenyegetik Kanada halászati iparágát. (25) A helyzetet tanulmányozó biológusok arról számolnak be, hogy a halászatra nézve a legfőbb fenyegetés saját telhetetlensége, nem a fókák; nem éli túl elegendő fiatal hal a halászhálókat ahhoz, hogy az állomány újra feltöltődjön. Izland leplezetlenül szükséges lépésnek tartja a bálnák legyilkolását a kereskedelmi halászati iparának megvédéséhez.
Kormányzati és magánérdekek képviselői kormoránokra és más vízimadarakra vadásznak, csapdázzák és megölik őket, a kompetíció miatt, amit a halászokkal és halászattal szemben érzékelnek. Évente legalább húszezer delfint ölnek meg a tonhalhalászat során. Mivel a delfinek gyakran úsznak a tonhalrajok felett, a halászok őket használják a tonhalak megtalálásához, és a delfinek végül elkerülhetetlenül megfulladnak a hálókban. Sok tonhalhalászati tevékenységet nem ellenőriznek. A Galápagos Nemzeti Park dolgozói például 2002. május 3-án egy tonhal-halászhajót kaptak el kivetett hálókkal a park határain belül, bennük több mint ötven halott és haldokló delfinnel, és csak nyolc tonhallal. Lényegében nem szabtak ki büntetést. (26) A cápákat most tízezrével gyilkolják, egyszerűen az uszonyaikért. Behúzzák őket, lecsapják az uszonyaikat, a testüket pedig visszadobják a vízbe, hogy lassú, gyötrelmes halált haljanak. (27) Néha a gerincüket is felvágják, hogy kiszedjék a porcot, amit bioboltokban rákellenes szerként adnak el; ennek a placebon kívül kevés hatását mutatták ki, de a cápák mégis meghalnak emiatt. Néhány faj, mint a kardhal és fűrészes sügér a szabadban közel áll a kihaláshoz, csakúgy, mint a legtöbb tengeri teknős faj, amelyek a kereskedelmi garnéla-halászhajók hálóiban fulladnak meg.
Mindezen a kereskedelmi halászaton kívül, ami kipusztította az óceán nagy halainak, mint a tonhalnak és kardhalnak a 90%-át, még ott van a szabadidős és „sport” horgászok édesvízi és tengeri fogása is. (28) Friss kutatások azt mutatják, hogy a horgászok a veszélyeztetett fajokat a korábban gondoltnál sokkal nagyobb százalékban pusztítják. Például a túlhalászott tengeri fajok pusztulásának több mint 25%-át ők okozzák. Akár megölik a halat, hogy megegyék, akár visszadobják őket, a halak rengeteget szenvednek. A sporthorgászat egyetlen célja, ahogy Barry MacKay rámutat, „a küzdelem megvívása a horgász és a hal között – egy olyan küzdelemé, amit a hal soha nem akart, és nem áll érdekében.” (29) Vizsgálatok kimutatták, hogy a horogra akadt és visszadobott halakat akkora trauma éri, hogy abba sok belepusztul. A szájban horogra akadva a fájdalom gyötrelmes – Thomas Hopkins, az Alabamai Egyetem tengertudományi professzora ezt „Novocain nélküli” fogászathoz hasonlította, „az érzékeny idegeket fúrva”. (30) Ezt a fájdalmat fokozza a húzás és „játék” a zsinóron, ami a hal számára egy teljes kifáradáshoz vezető, kínzó küzdelem. Ahogy a horgász a halat megfogja, eltávolítja a hal pikkelyeiről a védő nyálkaréteget; aztán további traumát okozva a horog eltávolításával, visszadobja a sérült halat, hogy egy másik napon újra „megküzdjön” vele. A kifogásból és eleresztésből eredően a halak elhullásának becslése változó, több tényezőtől függ, mint a faj, a hal életkora, a mélység, ahol kifogták, milyen súlyosan akadt bele a horog, mennyit volt emberi kézben, és mennyire merült ki az élet-halál küzdelemtől. A Coho lazacokon végzett vizsgálatban 20-30%-uk pusztult el a megpróbáltatásban; más vizsgálatokban az eleresztés után rövid idővel elpusztult halak százaléka 5 és 10 között van, megint más esetben 50%, vagy akár 100%. (31)
A halak szenvedésén túl ott van a horgászás során csalinak használt élőlényekkel szembeni rendkívüli kegyetlenség. Joan Dunayer szerint:
Az élő csalinak használt állatok lehetnek garnéla, gyík, giliszta, béka, makréla, lazac, tücsök és rák. A „csalihalat” úgy teszik a horogra, hogy ne haljon meg gyorsan: az ajkukon, orrukon, szemüregükön keresztül... Ha nagy, akkor talán két vagy három horogra felnyársalják. Néha az ellenállás csökkentésére a horgászok bevarrják a hal száját, mielőtt csaliként húznák. Mivel a küzdő, vérző hal különösen valószínű, hogy odavonzza a ragadozókat, a horgászok gyakran eltörik a „csalihal” hátát, levágják az uszonyait, vagy pengével több bevágást tesznek rajta. (32)
A tengeri teremtmények húsa iránti igény óriási, szinte felfoghatatlan mértékű szenvedést okoz. Miközben a feljegyzések rögzítik az étel céljából megölt madár és emlős egyedek számát (az USA-ban ez a szám évente most jóval 10 milliárd felett van), a „tengeri élelmiszerről” csak a tonnát rögzítik. Évente 80 millió tonna vízi élőlény: az hány egyed? Minden hal egyed egy gerinces, központi idegrendszerrel és olyan fájdalom proprioceptorokkal, mint ami nekünk, emlősöknek van. A tengerbiológusok bizonyították, hogy a halak egyértelműen éreznek fájdalmat és kerülik azt, és tanulnak, hogy elkerüljék a fájdalmas ingereket, olyan mértékig, hogy a fájdalom helyett inkább a táplálékmegvonást választják. A kutatók azt is bizonyították, ami tényleg elég nyilvánvaló, hogy a halak képesek félelemre és megtanulják azt, hogy előre számítsanak fájdalomra. Továbbá a tudósok felfedezték, hogy a halak és a vízben élő gerinctelenek is „ópiátokhoz hasonló fájdalomcsökkentő vegyületeket (enkefalinokat és endorfinokat) termelnek olyan sérülések hatására, amelyek kétségtelenül fájdalmasak lennének az ember számára, további bizonyítékként arra, hogy a halak képesek a fájdalom érzékelésére.” (33) Hozzánk hasonlóan nem maradnának életben, ha nem éreznének fájdalmat. Fájdalomérzékelőik különösen sűrűek a szájuk körül, ahol gyakran kegyetlenül horogra akadnak és húzzák őket.
A fájdalomérzékelésen túl a tudósok felfedezték, hogy a halak a feltételezettnél sokkal intelligensebbek. Például brit szakértők azt mondják, hogy a halaknak a gerincesek legősibb fő csoportjaként „bőven volt idejük” arra, hogy olyan komplex és szerteágazó viselkedési mintázatokat fejlesszenek ki, amelyek egyenrangúak sok más gerinces viselkedési mintázataival. Arról számolnak be, hogy az utóbbi években óriási változás történt a tudománynak a halak pszichológiai és mentális képessségeiről alkotott elképzeléseiben, hozzátéve, hogy „Bár rendkívülinek tűnhet azok számára, akik az állati intelligenciára az agytérfogat kényelmes előítéletét használják, bizonyos kognitív területeket összehasonlítva a halak még a nem-ember főemlősöknél is jobbak.” (34) Friss kutatások kimutatták, hogy a halakat „átitatja a szociális intelligencia”, felismernek egyedi „csapattársakat” és társadalmi presztízst, és a tudósok megfigyelték őket, amint eszközöket használnak, bonyolult fészkeket építenek, együttműködnek, stabil kulturális hagyományokat és hosszútávú memóriát mutatnak. (35)
Sylvia Earle, az USA Országos Óceán- és Légkörügyi Hivatalának korábbi vezető kutatója azt írja: „A halak polgártársaink pikkelyekkel és uszonyokkal... Sosem ennék meg senkit, akit személyesen ismerek. Semennyivel sem ennék meg inkább szándékosan egy sügért, mint egy cocker spánielt. Olyan jó a természetük, olyan kíváncsiak. Tudod, a halak érzékenyek, van személyiségük, fáj nekik, amikor megsérülnek.” (36) A halak érzékeny és intelligens teremtmények, fájdalommal, félelemmel. Mérgekkel teli húsuk pedig nyilvánvalóan emberi fogyasztásra egészségtelen; mégis kitartunk. Puszta elfogyasztandó tárgyként hajszolva, bezárva, lemészárolva és elfogyasztva őket, önmagunkat is elkerülhetetlenül tompítjuk spirituálisan és érzelmileg. Paul Watson szerint,
A tengeri élelmiszer egyszerűen a vadhús egy társadalmilag elfogadható formája. Vádoljuk az afrikaiakat azért, mert majmokra és emlős- és madárfajokra vadásznak a dzsungelben, a fejlett világ mégsem gondol semmit arról, hogy az ételünk miatt olyan nagyszerű vadon élő teremtményeket húzunk ki a vízből, mint a kardhal, tonhal, óriási laposhal, cápa és lazac. Az a helyzet, hogy a tengeri élővilág globális mészárlása egyszerűen az élővilág legnagyobb vérfürdője a bolygón. (37)
A séfek tudják, hogy az izmaiban maradó tejsav miatt keserűbb az íze annak a halnak, amelyik nagy ellenállással hal meg, küzdve a háló vagy a zsineg és horog ellen. A halat elfogyasztva megesszük azt a tejsavat, amit a hal haláltusája közben termel, továbbá a félelem által kiváltott adrenalint és más hormonokat. Teljesen világosnak kellene lennie, hogy a halat egy képzelt haszon miatt esztelenül elfogyasztva testünkbe mérgek egész seregét visszük be, és olyan szenvedést és negatív következményeket okozunk, amelyek messze felülmúlják potenciális hasznukat. Mind bőven hozzájuthatunk jó minőségű fehérjéhez növényi forrásokból anélkül, hogy szükségtelenül gyötrelmet és traumát okoznánk más élőlényeknek.
Végül, a halakat vizeinkből kiirtva tönkretesszük a Föld víztisztító rendszerét. Jól ismert, hogy a halak megtisztítják a vizeket a toxinoktól és szennyezésektől: úgy tekinthetünk rájuk, mint a Föld veséire, akik a húsukba felveszik a szennyező anyagokat. Ez egy természetes funkció és fontos oka annak, hogy miért olyan káros a Föld egészségére nézve az, hogy számukat drasztikusan csökkentjük – és saját egyéni egészségünkre is káros azáltal, hogy ténylegesen megesszük őket. Gyakori például az összegyűlt halak látványa az olyan szennyvízcsatornák körül, amelyek kezeletlen szennyvizet öntenek az óceánba azokban az országokban, ahol ez még megengedett. A halak megeszik az emberi ürüléket, amint az felbukkan ezekből a csatornákból. Ürülék- és húsevőként a halak teljesen alkalmatlanok emberi tápláléknak, „tisztátalanok”, minden elképzelhető módon. Erőszakosan belépve világukba, bebörtönözve, manipulálva és megölve őket, és velük együtt kárt okozva a tengeri madaraknak és emlősöknek, gigantikus méretű bűntettet követünk el a természet ellen. Ez tiszteletlenségünket mutatja az élet és minden élet forrása iránt, amely olyan testtel áldott meg minket, ami a fenntartásához nem igényli egyetlen hal, delfin, teknős, albatrosz, homár, garnéla vagy rák szenvedését és halálát sem.