Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Article Index

 „Egyre biztosabb vagyok abban, hogy az emberiség egyik legsúlyosabb bűne az emberközpontúságunk. Elválasztva magunkat a teremtés többi részétől elvesztettük az ámulatot és a csodálatot, és ezért a tiszteletet és a hálát. Saját lényünket sértjük meg, és csak csip-csup dolgokat tudunk tanítani utódainknak.” (1)
– MATTHEW FOX

„Úgy gondolom, hogy aki azért vállal munkát, hogy megéljen – vagyis pénzért –, az rabszolgát csinál önmagából.”
– JOSEPH CAMPBELL

„Amikor az ember az étel miatt megöl egy állatot, nem vesz tudomást saját igazság iránti éhségéről. Az ember irgalomért imádkozik, de nem hajlandó kiterjeszteni azt másokra.”
– ISAAC BASHEVIS SINGER


Nemcsak az állatok szenvednek az állattartó telepeken és vágóhidakon. Szenvednek azok az emberek is, akiknek el kell végezniük a tenyésztett állatok bezárásának, megcsonkításának és megölésének borzalmas munkáját, mint ahogy a családjaik is. Amikor állati ételt veszünk vagy rendelünk, közvetlenül ösztönzünk emberi erőszakra – bár az fizikai tekintetünk elöl elzárt lehet. Emerson fanyarul rámutat erre: „Épp most ettél, és bármilyen aprólékosan van a vágóhíd elrejtve mérföldek kegyes messzeségében, van bűnrészesség.” (2) Erőszakra ösztönözve és azt fogyasztva további erőszak magvait vetjük el, mind saját tetteinkben és beszédünkben mások felé, mind mások felénk irányuló tetteiben és beszédében. Talán azért „történnek rossz dolgok jó emberekkel”, mert a jó emberek vakon cinkosak és rosszat tesznek másokkal, és sajnos beléjük nevelték, hogy ezt ne vegyék észre.

Nem sokat írtak a vágóhídi élet zárt, kegyetlen világáról és az állattartó telepek munkásairól, de az elvégzett kutatás és az írások egyszerre felkavaróak és rémisztőek. Gail Eisnitz interjúkat készített vágóhídi munkásokkal, melynek eredménye (Slaughterhouse: The Shocking Story of Greed, Neglect, and Inhumane Treatment Inside the U.S. Meat Industry) egy kiváló forrás, csakúgy, mint a Laura Moretti által szerkesztett All Heaven in a Rage. Eric Schlosser Fast Food Nation című műve és John Robbins The Food Revolution című könyve szintén foglalkozik a témával. Video dokumentumfilmek (mint például Auction Block, Hope for the Hopeless, Meet Your Meat, Seven Minutes of Reality, A Day in the Life of a Massachusetts Slaughterhouse, A Cow at My Table, North Carolina Pig Farm Investigation, Victims of Indulgence, Peaceable Kingdom, Mad Cowboy; a Források szekcióban találhatók továbbiak) letaglózó bepillantást nyújtanak a bolygón zajló némelyik legrosszabb rémálomba.

Laura Moretti szerint képzeletünkkel lehetetlen felfogni a vágóhídi mészárlás valóságát:

Úgy látom, hogy hihetetlenül könnyű elképzelni egy vágóhíd belsejét anélkül, hogy az hatna ránk – mert az emberi felfogóképesség korlátozott. Nem hallja a hangot, amint egy nagy állatot akarata ellenére benyomnak az ölő aknába, őrjöngő küzdelmeit, a kábítópisztoly visszhangzó durranását, a nehéz zuhanást a padlóra, a vas rugdalását, a haldokló hörgését, a csigák és láncok csikorgását, a hidraulikus kioldás szisszenését, a kifröccsenő vért, ami úgy verődik a betonra, mint a víz a kerti locsolócsőből. Nem érzi a trágya, izzadság, vér, rothadó hús és belső szervek bűzét. Nem érzi az abszolút félelmet, pánikot és terrort. Nem ismeri minden egyes élet abszolút akaratát, hogy kétségbeesetten, őrjöngően, hiábavalóan kitartson.

Az emberi elme nem tudja elképzelni egy vágóhíd belsejét; ezt csak megtapasztalni lehet – és az abszolút megrendítő. (3)

Jól dokumentált az, hogy a vágóhídon és állattartó telepen végzett munka ronda és borzalmasan stresszes, érzelmileg, mentálisan és fizikailag is. A vágóhídi munkásoknál – akik talán a legalacsonyabb kaszt az USA-ban – a leggyakoribb a munkahelyi baleset, és az egyik legnagyobb a cserélődés aránya. (4) A statisztikán túl, gyötrelmes elgondolkodnunk azokon az észbontó, szívet megkeményítő tetteken, amiket ezeknek a testvéreinknek el kell követniük, hogy mi kielégíthessük állati étel iránti vágyunkat. A pénzünkkel közöljük vágyainkat egy hatalmas és személytelen rendszer felé, ami olyan olcsón fogja kielégíteni azokat a vágyakat, amennyire lehetséges. Ez nagy sebességű gyártást jelent és a gépesítés torzult filozófiáját az állatok felé, akiket bebörtönöznek, „learatnak” és szétszednek. Már nem érző lények, hanem érzéketlen árucikként a gyümölcsökkel, gépekkel és más nem érző dolgokkal vannak egy kategóriában. Ezt összegzi a sertéstenyésztők újságjában az alábbi tanács az állattartók számára: „Felejtsd el, hogy a sertés egy állat. Pont úgy bánj vele, mint egy géppel egy gyárban.” (5) Az állattartó „mezőgazdaság”, vágóhidak, hizlaldák, gyűjtőkarámok és szállítási műveletek irodalmában az ember újra és újra azt hallja, hogy a dolgozók és vezetők szinte mantraként ezt ismétlik: Ne állatként gondolj rá. Felejtsd el, hogy van bármilyen érzése. És a dolgozók minden elképzelhető ócsároló kifejezést és kategorizálást használnak, az általuk megölt és megcsonkított csirkékről, sertésekről, pulykákról, tehenekről és más állatokról úgy beszélnek, mint akik buták, makacsok, komiszok, vagy egész egyszerűen „köcsögök”. (6)

Mi a hatása mindennek ezeknek a dolgozóknak az egészségére és érzékenységére? És a feleségükre, férjükre és gyerekeikre? Az erőszak, kegyetlenség és érzéketlenség további hasonlót szül; ezek rezgések, amelyek hatnak a tudatosságra, és nemcsak a dolgozókra, hanem a családjukra, barátaikra, és végső soron mindegyikünkre hat az, aminek megtételére piaci keresletünkkel rákényszerítjük őket. Ahogy egy korábbi sertésböllér (vágóhídi munkás, aki nyakon szúrja a sertéseket, hogy elvéreztesse őket) mondta, „Épp olyan szadistává válsz, mint maga a cég. Amikor ott leszúrtam állatokat, szadista ember voltam.” (7) Bár a vágóhídi dolgozókat nem kényszerítik szó szerint, hogy elvállalják ezeket a munkákat, gyakran kétségbeejtő szükségük van a pénzre, és nem találnak más munkát; ezért a pénz csatornáin keresztül fenntartják a rabszolgává tett állatok húsának, vérének és testrészeinek áramlását társadalmunk eltompító központjainak milliói felé.

Sose kellene azt képzelnünk, hogy az állatok békésen vonulnak a halálukba. Tudják, hogy mi közeleg, és érzik a szagát, hallják, sőt gyakran látják, ahogy másokat megölnek előttük. Rémület tölti el őket, és nagyon gyakran intenzív és letaglózó fájdalom, amikor még tudatuknál vannak és főzik, nyúzzák és felvágják őket. 2001-ben a Washington állambeli Pasco-ban az Iowa Beef Processing marhavágóhíd dolgozói titkos videófelvételeket készítettek szarvasmarhákról, amelyek még tudatuknál vannak, pislognak, nyalnak, körülnéznek, és közben letépik a bőrüket a dolgozók, akik kénytelenek a szalagot mozgásban tartani. Azóta végre valamivel jobban közismert – ezeknek az üzemeknek a dolgozóin és vezetőin túl, akik ezt mindig is tudták –, hogy az állatok szenvedése óriási, erőteljes, és azt szisztematikusan figyelmen kívül hagyják a nyereség és hatékonyság érdekében. Tanulságos az alábbi interjú egy élőállat-szállítóval az „A Cow at My Table” című könyvből.

Mint ez a bika tavaly ...mindent megpróbált, hogy lejusson a pótkocsiról. Három vagy négy sofőr ösztökével halálra szurkálta ...mire azt mondtam, „Miért nem lövöd le az átkozottat? Mi folyik itt? Mi a helyzet az Etikai Kódexszel?” Ez a srác így szólt, „Sosem lövök. Minek lőnék le egy marhát, amelyik le tud jönni, és jó hús van még ott?” Amikor először kezdtem, egy másik teherautósofőrrel beszélgettem a járásra képtelenekről. Azt mondta, „Akár le is csillapodhatnál. Ez már sok éve zajlik. ... Bele fogsz keseredni, mint én. Egyszerűen nem gondolsz az állatokra. Csak azt gondolod, hogy nem éreznek, vagy bármit.” (8)

Legtöbben, akik állati ételeket eszünk, sosem emeltük fel a függönyt és vetettünk egy jó, alapos pillantást arra a borzalmas brutalitásra, amit az állatoknak el kell viselniük az étkezőasztalunk miatt, és nem is szeretnénk így tenni. Jogos a félelmünk, hogy ha megtesszük, nem leszünk képesek szokásos ételeinket tiszta lelkiismerettel megenni. Ennek ismeretében az iparág jól titokban tartja a vágóhidak, állattartó telepek és halászati vállalkozások körülményeit, és olyan törvényekért lobbizik, amelyek bűnténnyé tennék, ha bárki az ezeken a helyeken uralkodó körülményekről fotót vagy videófelvételt készít. A függöny mögötti csúf igazság látványa segít abban, hogy megszabaduljunk az illúziótól, miszerint kultúránk kedvességen és törődésen alapul. Világosan látjuk társadalmunk rejtett, sötét oldalát, a vérszomjas, szakadatlan kegyetlenséget, ami áthatja kultúránk alapját, és elkezdjük megérteni. Ami a kulturális láncokat és illúziókat szilárdan a helyükön tartja, az a mi folyamatos visszautasításunk, hogy a függöny mögé nézzünk.

Az állati hús iránti hatalmas igény kielégítésére a hús-, tej- és tojáságazatokat ma uraló óriási multinacionális cégek, mint a Cargill, ConAgra, Tyson, Perdue, Swift, és Smithfield, egyre nagyobb állati börtönöket és vágóhidakat építenek. A vágóhidakon, melyek némelyike 24 órán át üzemel, élő állatokat kényszerítenek egy sorba, feldolgozzák őket, és testük különböző részei jönnek ki a másik végén, amit a profit miatt mind különböző célállomásokra szállítanak: hús és belső szervek emberi ételnek; bőr ruházkodásra, ékszernek, bútornak és kellékekhez; vér műtrágyának; csontok és kötőszövet szépségápoló krémekhez, szappanokhoz, ragasztóhoz és zselatinhoz; egyes szervek a gyógyszeriparnak; selejt és aprólék az állati hulladékfeldolgozóba, ahol megfőzik, haszonállatoknak takarmányt, társállatoknak tápot, és más termékeket készítenek belőle. Minél gyorsabban mennek a feldolgozó futószalagok, annál nagyobb adott idő alatt a nyereség. A dolgozókat állandóan arra kényszerítik, hogy sokkal gyorsabban dolgozzanak, mint ahogy kellene, és ez az állatok nem megfelelő kábításával, megnövekedett kegyetlenséggel és veszéllyel jár, mert sok állatot akkor nyúznak meg, forráznak le és beleznek ki, amikor még tudatánál van és vergődik.

Sokan nem tudják, hogy amint korábban említettük, az állatokat valójában nem ölik meg, mielőtt a torkukat átvágják. A szívüknek pumpálni kell, amikor a nyakukon a nagy ereket átvágják, hogy a vért aktívan kipumpálják a testükből; különben a hús tocsog a túl sok vértől. Ezért kivéreztetés előtt egyszerűen elkábítják, és nem ölik meg őket. Ha megfelelően elkábítják őket, az állatok elvéreznek. Mennyi ideig tart az elvéreztetés? Húsz másodperctől néhány percig, ami borzalmasan hosszú időnek tűnhet, különösen, ha egy állat nincs megfelelően elkábítva, ami túl gyakran előfordul.

A ma használatos kábító módszerek durvák és rendkívül kegyetlenek, mert gyakran nem működnek. Ahogy odaérnek a szalaghoz, a marhákat általában szegecspisztollyal kábítják el, ami egy acélrudat üt a homlokukon át bele az agyukba. Csak egy kábító ember van, és ha a marha hirtelen megmozdul, a szegecs célt téveszthet, és néha a szemén találja el az állatot. Gyakran nincs idő második szegecs kilövésére, mert a szalag lelassítása, vagy tartalékként egy második kábító ember felvétele pénzbe kerülne. Ezért néhány marha még tudatánál van, amikor továbbhalad a szalagon oda, ahol más dolgozóknak ki kell véreztetni, meg kell nyúzni, és fel kell darabolni őket. Ezek a dolgozók nem tudják a marhákat visszaküldeni kábításra, ezért a munkájuk még borzalmasabbá válik, és rendkívül veszélyessé is a tudatuknál lévő állatok fájdalma és félelme miatt. Sok dolgozó sérülését a szalagon lévő, kétségbesetten kapálózó állatok okozzák. Bár gyorsan eltussolták, amikor a dolgozók a washingtoni marha vágóhídi létesítménynél saját titkos videófelvételt készítettek, a The Washington Post vizsgálódott.

Huszonöt percbe telik, hogy egy élő vágómarhát marhaszeletté változtassanak azon a modern vágóhídon, ahol Roman Moreno dolgozik. Húsz éven át „második lábazó” volt a beosztása; a munka csánkok levágását jelenti a tetemekről, amint tova suhannak óránként 309 darabos sebességgel.

A marháknak halottnak kellene lenniük, mire Morenohoz eljutnak. De túl gyakran nem azok.

„Pislognak. Hangokat adnak ki.” mondja csendesen. „A fej mozog, a szemek tágra nyílnak és néznek körbe.”

Moreno mégis vág. Mint mondja, rossz napokon állatok tucatjai jutnak el az ő fázisáig, egyértelműen élve és eszméletüknél. Némelyik életben marad egészen a farok levágóig, a bél kitépőig, a bőr lehúzóig. „Meghalnak, apránként”, mondja Moreno. (9)

A sertéseket vagy agyba juttatott szegeccsel, vagy a hátukat érő áramütéssel kábítják el. Ismét csak egy kábító ember van. Amikor az áramütéses módszert választják, a vezetőség a feszültséget gyakran a megfelelő kábításhoz szükségesnél alacsonyabban tartja, mert több hús károsodhat, ha magasabb feszültséget használnak. Ezért a böllérek, akik az elkábított sertés torkát felvágják, minden nap vagy minden éjjel élő, kétségbeesett állatokkal találják magukat szemben. Előbb vagy utóbb sok dolgozót súlyosan megvágnak azok a hosszú, borotvaéles kések, amiket a vergődő állatokkal szemben használnak.

A vágóhídi dolgozóknak a csirkéket és pulykákat a bokájuknál meg kell bilincselni és fejjel lefelé fel kell akasztani egy futószalagra, ami a fejüket átviszi egy árammal töltött sós vizes „fürdőn”. A sokk, ami rendkívül fájdalmas, mozdulatlanná teszi a madarakat, de nem kábítja el őket, ezért teljesen eszméletüknél vannak, amikor a futószalag következő állomásához érkeznek: a késekhez, amiket dolgozók vagy gépek forgatnak, és átvágják a torokartériáikat. A madaraknak gyakran sikerül félrehúzódniuk a víz elől, és aztán pánikban csapkodva kikerülhetik a késeket, és így teljesen tudatuknál vannak, amikor elérnek a gyorsan mozgó feldolgozó szalag következő állomásához: egy hatalmas, koszos vízzel teli kádhoz, ahol a testüket megfőzik, élve vagy halva.

A vágóhídi ágazat utóbbi tizenöt évben végbement deregulációja miatt gyakorlatilag nincs kormányzati felügyelet az ételnek szánt állatok védelmében. Az ebből adódó gyors és embertelen bánásmód a dolgozóknak is árt, emiatt „a húsfeldolgozás... a legveszélyesebb gyári munka Amerikában.” (10) A dolgozók vallomásai szerint például gyakran sok órán át nem engedik őket, hogy elhagyják a futószalagot, és ezért néha arra kényszerülnek, hogy a feldogozó üzem padlójára vagy a ruhájukba vizeljenek vagy ürítsenek. (11) Eisnitz azt írja,

Vizsgálatom során hallottam olyanról, hogy a dolgozókat agyonnyomta a szarvasmarha; megégették a vegyszerek; megszúrták; csonttörést szenvedtek; elvetéltek és elájultak a hőtől, gyors tempótól és gőzöktől... Ahogy a szalagok sebessége az utóbbi tizenöt évben akár a háromszorosára nőtt, a halmozódó traumás rendellenességek közel 1000 százalékkal emelkedtek. (12)

A dolgozók a mi emberi testvéreink, akik megállás nélkül vállalati kegyetlenséget hajtanak végre. A profitnak elsőbbsége van a „humánus öléssel” szemben – ha ugyan létezik ilyesmi. A Humánus mészárlás törvénye például, ami nem tartalmaz bírságokat és teljesen alkalmatlannak bizonyult a tenyésztett állatok védelmére, nem is említi a csirkéket, pulykákat, halakat, és más, nem-emlős állatokat. Semmit se tesz, hogy megtiltsa a vágóhídi üzemek sokféle kegyetlenségét, például a nem mozgó sertések és marhák vonszolását a lábuknál vagy a nyakuknál fogva, azoknak az állatoknak a vágását és tépését, akik az állatszállító teherautók oldalához odafagyva érkeznek meg, és a pánikban és eszméletüknél lévő állatok felakasztását a futószalagra, hogy átéljék az élve nyúzást és megfőzést. Nagyon konzervatív becslés szerint a levágott szárazföldi állatok legalább 5-10%-át nem kábítják el megfelelően, vagyis évente megdöbbentő, 500 millió – 1 milliárd emlős és madár még eszméleténél van, amikor megnyúzzák, feldarabolják vagy megfőzik – egyedül az Egyesült Államokban. (13) Ennek elviselése borzalmas érzelmi teher a dolgozókon, a már általuk végzett szörnyű munkán felül. Ez azonban nemcsak a dolgozók terhe. Mind felelősek vagyunk. (Valójában a törvényszékeken az, aki más halálát akarja és fizet egy bérgyilkosnak, komolyabban felelősségre vonható, mint a bérgyilkos.)

Az állatok persze nem csak a vágóhidakon szenvednek a kezeink között. Az állattartó telepeken, ahová az állatokat a tojásuk, húsuk vagy tejük miatt bebörtönzik, a dolgozók egy szinte hihetetlenül kegyetlen rendszert kényszerítenek rájuk. Valójában, ha fogjuk a legünnepeltebb tudósainkat és arra kérjük őket, hogy egyszerűen tudományos kísérletként tervezzenek egy rendszert, ami maximálisra fokozza a terrort, fájdalmat, kegyetlenséget és szörnyűséget, úgy tűnik, nehéz dolguk lenne, hogy hatékonyabbat tervezzenek annál, mint ami kifejlődött azáltal, hogy vállalatok uralják a tehetetlen állatok testrészeit áruló, jövedelmező üzletet.

Az állattartó telepeken a dolgozóknak elképzelhetetlenül mérgező és korlátozó körülmények között be kell börtönözniük az állatokat, és meg is kell csonkítaniuk őket, érzéstelenítés nélkül. Az Állatjóléti törvény, ami védi a kutyákat, macskákat, törpepapagájokat és más állatokat az emberi kizsákmányolástól, kifejezetten kihagy a rendelkezései köréből minden állatot, akit étel céljából tenyésztenek. Bármilyen szokás, amit az ágazat standardnak tekint, az megengedett, nem számít, hogy mennyire kegyetlen. Ezért például a csirkék vagy kacsák csőrének levágása, a tyúkok éheztetése a vedlés kikényszerítéséért, vagy az állatok csonkítása, sokkolása, bezárása és túlzsúfolása a kormány által megengedett, mert ezek az ágazat elfogadott módszereivé váltak. A kismalacok hangosan visítanak a kíntól, ahogy a fülüket azonosítás miatt „rovátkolják”, húsmintázatokat vágnak ki, a farkukat „kurtítják” (levágják) és a fogukat fájdalmasan lecsípik, hogy a túlzsúfoltság stressze alatt ne tudják egymás farkát megharapni, vagy egymásban kárt tenni. Szintén bevett szokás a sertések orrának eltörése, olyan logika alapján, hogy ezáltal kevésbé valószínű, hogy a túlzsúfolt kanok harcolnak! A kisborjúk elviselik a gyötrelmet, ahogy forró vassal billogot égetnek beléjük és fiatal szarvukat vagy levágják, ami gyakran erős vérzést okoz, vagy savval vagy forró vassal leégetik. A juhok a légyfertőzés csökkentése miatt a fartő bőrének gyötrelmes eltávolítását élik át – és maga a nyírás is gyakran egy brutális folyamat, ami fájdalmas vágásokat és durva bánásmódot okozva néha megöli a juhot. Persze amúgy is a vágóhídra küldik őket, amikor gyapjútermelésük csökken. A fiatal hím juhokat, sertéseket és szarvasmarhákat gyakorlatilag mindig kasztrálják is, és érzéstelenítést soha nem használnak, ahogy megvágják őket és kitépik a heréiket.

A libák és kacsák csőrét a csirkékhez hasonlóan levágják, és tömik őket, hogy libamájat (foie gras) állítsanak elő, egy drága csemegét, ami a természetellenesen megnagyobbodott és sérült máj terméke. Ezt gyakran nevezik a legkegyetlenebb ételnek a világon, és emiatt termelését betiltották Dél-Afrikában, Izraelben és hét európai országban. (14) Fémcsövet dugnak le a madár torkán és sokkal nagyobb mennyiségű kukoricát tömnek a gyomrába, mint amivel el tud boldogulni – így a madár máját erőszakkal megnagyobbítják. Ez gyakran az állatok belső szerveinek „kidurranását” vagy megrepedését okozza. Amikor a kacsa vagy liba mája természetes méretének tízszeresére megduzzad, megölik őt, hogy a beteg májat meg lehessen enni.

Nehéz elképzelnünk azt a traumát, amit az állattartó telepek dolgozói okoznak, óriási méretekben, teremtmények milliárdjainak. Legtöbben átéltünk fájdalmat az orvos vagy fogorvos kezei között, azonban úgy érezzük, hogy a fájdalmat okozó kezek végső soron jószándékúak. A tény, hogy saját érdekünkben végzik ezeket a fájdalmas dolgokat, a fájdalomokozást elviselhetővé teszi, és értelmet ad neki. A gondolat, hogy ugyanezek a kezek fájdalmas procedúrákat hajtanak végre a testünkön azzal az érzéssel, hogy ezek a kezek egyáltalán nem törődnek a jólétünkkel, hanem egyszerűen azért okoznak fájdalmat, mert ez nyereséget hoz nekik vagy egyszerűen élvezik azt, a végletekig rémisztő, különösen, ha tehetetlenek vagyunk a kezeik között. Amikor állatokat ilyen helyzetbe hozunk azzal, hogy megvesszük a húsukat, nedveiket és tojásaikat, nekünk kell viselnünk a felelősséget nemcsak az ő szenvedésükért, hanem a szenvedést okozó emberi kezek és szívek megkeményedéséért is.

Az állattartó telepek a vágóhidakhoz hasonlóan brutális helyek, az állatok koncentrációs táborai, ahol mindenféle atrocitásokat követnek el a védtelen rabokon. E helyek körülményei a legrosszabbat hozzák ki az emberekből. Titkos videófelvételek azt mutatják, hogy a dolgozók rutinszerűen terrorizálják az állatokat rúgással, áramütéssel, kiabálással, szúrással, veréssel és vonszolással. Dokumentálták, hogy szadista játékokat játszanak velük, például szárazjeget dugnak élő csirkék végbelébe, hogy attól a madarak felrobbanjanak, ledobva beléjük rúgnak, mint egy focilabdába, felrobbantják őket petárdákkal, vagy olyan erővel préselik a madarakat, hogy azokból ürülék fröccsen más madarakra. (15) A természetesen nem szadista emberek azzá válhatnak, azok pedig, akikkel gyerekkorukban rosszul bántak és perverz módon élvezik, ha fájdalmat okoznak másoknak, erősen vonzódhatnak a vágóhídon vagy állattartó telepen végzett munka iránt, ahol vég nélkül jönnek a védtelen áldozatok, akiket kínozhatnak, verhetnek, és akikkel rosszul bánhatnak. Például néhány vágóhídi vagy szállító dolgozó rendkívül fájdalmas elektromos ösztökét használ, hogy a nyomorék vagy járásra képtelen szarvasmarhákat, sertéseket és juhokat mozgásra kényszerítsék a feldolgozó szalag felé. Az elektromos ösztöke érintése nem olyan, mint egy kissé zavaró áramütés. Az állatok sokezer voltnyi erős, tiszta fájdalmat élnek át, ami inkább hasonlít a késszúráshoz. Dolgozókat láttak, és még le is videóztak, amint ezeket az ösztökéket az állatok szájába és végbelébe dugják, és az állatokat késsel megszúrják a végbelükön és a szemükön. Sertéstelepeken bevett szokás a nyereséges méreten és súlyon aluli malacok kiszelektálása. A dolgozók ott helyben megölik ezeket az állatokat, az angolul PACingnek nevezett módszerrel. Elkapják a malacokat a hátsó lábuknál, és a betonpadlóhoz csapják őket.

A Slaughterhouse című könyvben Gail Eisnitz több tucatnyi vágóhídi dolgozóval, aláírt nyilatkozat mellett felvett beszélgetésről számol be. Ezekben általuk rutinszerűen elkövetett kegyetlenségekről beszélnek, amikor a szalag nagy sebessége arra kényszeríti őket, hogy még tudatánál lévő és aktív állatokat „dolgozzanak fel”, miután azok túljutottak a kábító emberen. Egy böllér szerint,

Lent a véres aknában azt mondják, hogy a vér szaga agresszívvé tesz. És azzá tesz. Elkezdesz úgy viselkedni, hogy ha az a sertés felém rúg, akkor annak ellátom a baját. Már meg fogod ölni a sertést, de ez nem elég. Szenvednie kell. Amikor egy élő kerül eléd, azt gondolod, Ó, jó, ezt a köcsögöt elverem.

Egy másik dolog, ami megtörténik, hogy már nem törődsz az emberek fájdalmával. Nagyon érzékeny szoktam lenni az emberek problémái iránt – hajlandó vagyok meghallgatni. Egy idő után érzéketlenné válsz...

Ugyanez a helyzet egy állattal, akitől begurulsz, kivéve, hogy az a bölléraknában van, meg fogod ölni. De nemcsak megölöd, hanem kemény vagy, keményen nyomulsz, átvágod a légcsövet, hogy saját vérében fulladjon meg. Széthasítod az orrát. Egy élő sertés rohangászik az akna körül. Csak felnéz rám, én meg szúrok, és csak fogom a késem és – pfúj – kivágom a szemét, miközben csak ül ott. És ez a sertés csak visít. (16)

Ez a dolgozó, és mások, még kegyetlenebb és borzalmasabb történetekről beszéltek, de a végén azt mondta, „Ez nem olyasmi, amire bárkinek büszkének kellene lennie. Megtörtént. Az én módszerem volt a frusztráció levezetésére.”

Egy másik dolgozó az elkerülhetetlenül bekövetkező pszichológiai megkeményedést írja le.

A legrosszabb dolog, a fizikai veszélynél rosszabb, az az érzelmi károsodás. Ha abban a bölléraknában dolgozol bármennyi ideig, elkezdesz úgy viselkedni, hogy meg szabad ölni dolgokat, de nem szabad törődést mutatni. Egy sertés szemébe nézhetsz, amelyik melletted mehet lent a bölléraknában és azt gondolod, Istenem, ez az állat tényleg nem néz ki rosszul. Lehet, hogy meg akarod simogatni. Sertések lent az ölőteremben odajöttek hozzám és úgy dörgölőztek, mint egy kölyök. Két perccel később meg kellett ölnöm őket – agyonverni egy csővel. Nem érdekel... Öltem dolgokat. A hozzáállásom az volt, hogy ez csak egy állat. Öld meg. Néha az emberekre is így nézek. Volt olyan gondolatom, hogy a művezetőmet fejjel lefelé ráakasztom a szalagra, és leszúrom. (17)

Hogyan bánnak a barátnőikkel, hitveseikkel, gyerekeikkel azok az emberek, akik a napjukat azzal töltik, hogy állatokat földhöz vágnak, árammal ösztökélnek, széttörik az orrukat, ölik, verik, szúrják és vágják őket? Hogyan birkóznak meg ezek az emberek az erőszakkal, amit önmaguk körül elviselnek és ők maguk követnek el náluk gyengébb, védtelen teremtményekkel szemben?

Tartalomjegyzék 


Az állattartó kultúra, amelybe mindannyian születtünk, kényszeríti a fiúkat, hogy megtanuljanak keménynek lenni és megváljanak természetes, gyengéd és könyörületes érzéseiktől. Az állattartó munka, ami 4-10 ezer évvel ezelőtt alakult ki, az erős állatok feletti nyers és szakadatlan uralomról szól. Olyan férfiakat igényel, akik képesek megcsonkítani, bezárni, manipulálni és ölni – a csordához tartozó állatokat is, akik értékes árucikké váltak, és más, potenciálisan ragadozó állatokat is. Emellett az állattartók szembeszállnak más állattartókkal is az állataik számára értékes földért és vízért. Állatokat birtokolva a kialakuló ősi állattartó kultúra – ami mai kultúránk történelmi alapját és élő magját alkotja – eltávolodott a természetes világtól, és azzal ellenséges viszonyba került. Ezeknek az ősi kultúráknak azért van ma olyan nagy hatalmuk felettünk, mert ugyanazt az alapvető viselkedést folytatjuk: bezárunk állatokat, és a belőlük származó ételeket esszük.

Bár a századok során talán elértünk némi fejlődést az egymással való bánásmódunkban, fennmaradó szokásunk, hogy az állatokat rabszolgává tesszük, kínozzuk és megöljük, mindig akadályozott minket abban, hogy képesek legyünk jelentős fejlődést elérni. Bár bizonyos körülmények között lenézzük más emberek rabszolgává tételét, kizsákmányolását, kínzását és megölését, tágabb értelemben még mindig racionalizáljuk és megindokoljuk azt, és az kétségtelenül széles körben mind a mai napig elterjedt maradt.

Charles Patterson az Örök Treblinka (Eternal Treblinka) című könyvében bemutatja, hogyan folytatódtak a régi állattartó kultúra módszereiben a párhuzamok az állatok és az emberek kizsákmányolására mind a mai napig. (lásd a 2. fejezetet) A náci Németországgá változott racionális, demokratikus kultúrára koncentrálva rámutat a megdöbbentő hasonlóságokra abban, ahogyan más emberek felett, és a haszonállatok felett uralkodunk. Adolf Hitler irodájának falán Henry Ford, a tökéletes kapitalista és rasszista felsőbbrendűségben hívő ember bekeretezett képe lógott, akinek összeszerelő futószalagjai Hitler tömeges kivégző mechanizmusait inspirálták. Ford viszont az összeszerelő futószalag ötletét a régi Chicago-i vágóhidak feldolgozó szalagjaitól kapta. A náci Németországban a zsidókkal, kommunistákkal, homoszexuálisokkal, mentális betegekkel és más „csőcselékkel” úgy bántak, mint a haszonállatokkal, a pályaudvarokról marhavagonokban szállították őket a modern állattartó telepekhez hasonló koncentrációs táborokba, ahol élve boncolhatták őket, mielőtt ugyanolyan fajta végső csatornába küldték őket, mint ami minden, étel miatt levágott állatra is vár. A sors iróniája, hogy a „holokauszt” kifejezés eredetileg „teljes elégetést” jelentett, és az áldozatként megölt állatok égetési felajánlására utalt.

Ugyanez az alapvető dinamika még ma is létezik. Univerzálisan elítéljük a felsőbbrendűséget, elitizmust és kirekesztést a béke és társadalmi igazságosság lerombolása miatt, mégis kételyek nélkül, sőt akár büszkén fogadjuk el pontosan ezeket a nézeteket, amikor az állatokról van szó. A tanulság világos: amikor megkeményítjük magunkat a szenvedéssel szemben, amit az állatoknak saját érdekünkben okozunk, és azt a felsőbbrendűségünkkel és különlegességünkkel indokoljuk, akkor innen csak egy kicsi és elkerülhetetlen lépés saját érdekünkben az ugyanilyen fájdalomokozás és indoklás más emberekkel szemben, hasonló módon saját felsőbbrendűségünket és különlegességünket hangoztatva. A haszonállatok bezárásának és megölésének elkerülhetetlen mellékterméke a történelem szüntelen konfliktusa és elnyomása, csakúgy, mint a macsó keménység férfi példaképe is, amit elvárnak mind a professzionális állatgyilkostól (állattartótól), mind a katonától. Ha állati ételeket kívánunk enni, ez a szenvedés az ár, amit meg kell fizetnünk.

Tartalomjegyzék 


A baloldal haladó hangadói, miközben gyakran kritizálják a hagyományos tudományt és vallást, és még a természet féktelen kizsákmányolását és a nőiesség elnyomását is megkérdőjelezik, mostanáig szinte teljes kudarcot vallottak abban, hogy meglássák az összefüggést állattartó kultúránk fő szertartása – az állatok megevése – és pusztító értékrendünk és intézményeink között. Akár bal-, akár jobboldalon, akár a kettő között állunk, mind egyetértünk abban, hogy nem veszünk tudomást problémáink eme alapvető, okozati forrásáról. Például Matthew Fox progresszív teológus és lelkész A munka újra feltalálása (The Reinvention of Work) című művében alapos kutatást végez értékrendünkben és nézeteink között, amelyek meghatározzák munkatapasztalatunkat, és ahhoz való hozzáállásunkat. Idézi a szentírások széles körét, mint a Biblia, a Bhagavad-Gita és a Tao-tö-king, továbbá megvilágosodott költők és szentek írásait, mint Kabir, Rumi, Rilke, Szent Ferenc, Bingeni Szent Hildegárd, Eckhart mester, valamint még frissebb forrásokat, mint Thomas Berry, E. F. Schumacher, és Theodore Roszak, és szenvedélyesen érvel amellett, hogy a munka alapvetően spirituális. Mint mondja, ha körülnézünk, a kozmoszba, a Földünkre, a természetre és az állatokra, tevékenységek folyamatosan zajló végtelenségét látjuk, ahol minden résztvevő a neki szánt, létfontosságú szerepet játssza. Minden résztvevőnek, minden sejtnek, növénynek, állatnak, bolygónak és csillagnak betöltendő funkciója van a nagyobb kibontakozásban, és ez az ő munkája. Fox szerint ennek a munkának a végzése annyi, mint részt venni a végtelen univerzummá válásban, és ezért ez egyszerre szent és eksztatikus. Mint írja, „Az egész teremtés Isten ’óriási öröme’ miatt létezik. A teremtés munkája az öröm munkája volt, amelynek egész célja több öröm létezésének létrehozása volt. Ez nemcsak engedélyt ad nekünk arra, hogy örömet találjunk a munkában, hanem felelősséggel ruház fel minket, hogy így tegyünk. Az öröm a motiváció lényeges forrása a munkánkban.” (18)

Fox azonban észreveszi, hogy van egy nagy probléma az emberek munkájában, megemlítve, hogy több mint egymilliárd ember közülünk valójában munkanélküli. Ha körülnézünk a természetben, azt látjuk, hogy minden lény dolgozik és beteljesíti rendeltetését, és csak mi emberek vagyunk azok, akik munkanélküliek, alulfoglalkoztatottak, agyonhajszoltak vagyunk, vagy nem vagyunk képesek vagy hajlandóak dolgozni. Mi vagyunk az egyetlen faj, amelyik étel céljából rabszolgává tesz más fajokat, felnőttként tejet iszik, és a munkát kellemetlennek tartja és próbálja elkerülni. Miért van ez így? Fox előre látható módon a munkával való elégedetlenségünkért a természettől és spiritualitástól való elkülönülésünket okolja, amit a tudományos és ipari forradalmak okoztak, és arra biztat minket, hogy munkánkban legyünk kreatívabbak, szeretetteljesebbek és örömtelibbek, törődjünk többet a Földdel és egymással, és „találjuk fel újra” a munkát, mint örömet, aminek lennie kellene, és szívünk céljának kifejeződését. Amit nem hangsúlyoz, az az, hogy állattartó kultúránk alapvető és meghatározó munkája érzékeny teremtmények bezárása, megcsonkítása és megölése. Ez munkánk során aligha motiváció az örömre! Ez a nyilvánvaló, de fel nem ismert és ki nem mondott ellentmondás dilemmáink gyökerénél. Közülünk naponta több ezren éhenhalnak, milliók dolgoznak naponta fillérekért mérgező gyárakban, a fogyasztói társadalom szemetét gyártva, további milliók dolgoznak katonaként és az erőszak és félelem ügynökeiként – és ennek alapja a tányérunkon van.

Az állatok árucikké tétele, bezárása és megölése a Fox által leírt „munka” szó teljes eltorzítása. Amíg a minket meghatározó munka nem alakul át a haszonállatok megöléséből az élet védelmévé és gondozásává, addig kultúránkban soha nem fogjuk „újra feltalálni” a munkát. Csak technológiai fejlődést fogunk elérni, ami eszközöket nyújt nekünk az állatok, a természet és egymás még hatékonyabb és még kegyetlenebb kizsákmányolására, és arra, hogy még több állati húst, tojást és tejterméket együnk, mint valaha az írott történelemben.

A világbéke és harmónia azt kívánja, hogy a globális faluban közülünk hatalommal és befolyással rendelkezők vessenek véget az emberek, állatok és a természet elnyomásának, amit az állati ételek iránti sóvárgásunkkal okozunk. Könnyű elfelejteni, hogy ha e szavakat olvassuk, akkor valójában a bolygó leggazdagabb és legbefolyásosabb emberei közé tartozunk. Relatív gazdagságunk és hatalmunk miatt például szavunk és életmódunk sok emberre hat, akár pozitívan, akár negatívan. Ezért kötelességünk megbecsülni ezt a felelősséget testvéreink felé.

Tartalomjegyzék 


Mivel kultúránk meghatározó munkája – az állatok tenyésztése és megölése – alapvetően erőszakos természetű, ezért számunkra maga a munka alapvetően ellenszenves. Mind azt halljuk, hogy jobb kevesebbet dolgozni, mint többet, és a lehető legjobb egyáltalán nem dolgozni. A Teremtésben olvasott történet – kiűzetésünk a kertből – fontos, mert Isten ekkor büntetett meg minket a ránk kényszerített kemény munkával, amíg e Földön élünk. Ez a metafora, az állattartó gondolatvilág része, jellemző, mert a munkát ellenszenves tehernek írja le, és azt isteni ítéletnek tulajdonítja, ami a kertből való kiűzetéssel járt együtt. A kertben teljesen növényi alapú étrenden éltünk, és a munka, mint elkülönülő tevékenység elképzelése nem létezett. Harmóniában éltünk az állatokkal, a Földdel és egymással, nem öltük meg őket az étel miatt, és nem versengtünk egymással. A munkánk az életünk volt, és az öröm volt, és minden „nagyon jó” volt. Nem létezett a munka különálló tevékenységként, és a megváltás semmilyen elképzelése sem, mert nem követtük el az eredendő bűnt, hogy másokat manipulációra, használatra és megölésre való tárgyaknak lássunk.

Sok egyéb világ-mitológia is beszél az ártatlanság és béke elveszett aranykoráról. Eisler és mások elképzelése szerint ezek a történetek a modern antropológusok által leírt ősi partneri társadalmak maradványai, a nagy állatok vadászata, az állattartás, és az állatok és a nők elnyomása előtt. A bőség, ártatlanság és természetes áldottság kertjébe való visszatérés Nyugaton mindig a vallásos vágyódás célja volt, ennek tényleges eléréséhez azonban fel kell számolnunk a kultúránk által terjesztett elnyomó és kirekesztő gondolkodásmódot. Legbelsejében kultúránk hozzánk hasonlóan arra vágyik, hogy túllépjen önmagán és spirálszerűen visszatérjen az összekötöttség, irgalom és kreatív öröm korához. E vágyódás magvai kultúránk szívében és spirituális lényegünkben vannak elvetve.

A kegy, ártatlanság, szabadság és irgalom elvesztése akkor kezdődött, amikor megettük a dualisztikus elválasztottság illúziójának gyümölcsét, és többé nem mutattunk könyörületet a nekünk kiszolgáltatottak felé. A bukás akkor következett be, amikor elkezdtük árucikké tenni az állatokat. Újraéleszthetjük munkánkat, a beszennyező rabszolgaságból az örömteli részvételig. Az út egyszerűen azt kívánja, hogy megadjuk ugyanezt a lehetőséget a nekünk kiszolgáltatott állatoknak: szabadítsuk fel őket a rabszolgaságból és adjuk meg nekik a szabadságot, hogy ismét teljesen részt vehessenek egyedi rendeltetésük és tudatosságuk kibontakoztatásában. Amit magunknak kívánunk, azt először meg kell adnunk másoknak: ez úgy tűnik, egy örökérvényű spirituális alapelv.

A munka feltámasztásához a jelentéktelenség, elégedetlenség és kizsákmányolás mélységeiből, amelybe zuhant, egy sokkal radikálisabb kulturális váltásra lesz szükségünk, mint bármi, amit jelenleg a baloldal vagy a jobboldal javasol. Pozitív átalakulásra lesz szükségünk a nekünk kiszolgáltatottakkal meglévő kapcsolatunkban, ami váltást jelent az állati ételekről a növényi ételekre, és a halál és elnyomás gondolatvilágától az élet és együtt teremtő részvétel gondolatvilágához. Bármi, ami ennél kevesebb, az csak irónia és képmutatás.

Egyénileg, kultúraként és emberi családként is figyelemre méltóan nagy árat fizetünk az olyan munkáért, ami lealacsonyító és romboló másokra vagy önmagunkra. Amikor elsődlegesen pénzért dolgozunk, bűnt követünk el spirituális rendeltetésünkkel szemben, és kiárusítjuk elképzelhetetlenül értékes életenergiánkat és időnket. A spirituális hagyományok és tanítások mind hangsúlyozzák, hogy mindegyikünknek egyedi célja és küldetése van, hogy azt ebben az életben kibontakoztassa és beteljesítse, és ez a mi munkánk. Munkánknak tudatosságunk tisztításáról és felébresztéséről kell szólnia, kreatívan hozzájárulva közösségünkhöz, ama hangként és kézként, ami áldást nyújt másoknak. Amint felfedezzük hivatásunkat, és a lehető legteljesebb módon aszerint élünk, örömöt és értelmet fedezünk fel, és életünk értékessé válik, tele áldásokkal. Egyénként fejlődve és növekedve hitelesen hozzájárulhatunk fajunk fejlődéséhez, és óriási elégedettség van ezekben az erőfeszítésekben.

Ha időnket és energiánkat nem sikerül ezzel a tevékenységgel töltenünk, mélyen frusztrálttá és elégedetlenné válunk, nem számít, milyen gazdagok és befolyásosak lehetünk. És ez a frusztráció összeadódva, összegyűlve és megerjedve bombákká és puskagolyókká válik, toxikus szemétlerakókká és rákokká, kalandozó bandákká és terroristákká. A munka a születéshez és étkezéshez hasonlóan szent, egy szentség, és a munkát versengéssel, gyilkolással, kegyetlenséggel és kizsákmányolással megszentségtelenítve állattartó kultúránk olyan magokat vetett el, ami mindenki számára csak nyomort hozhat.

A régi, gonoszul elnyomó állattartó kultúra jelenlegi modern inkarnációjában – amelynek értékrendje felerősített, high-tech formákban most úgy mutatkozik, mint gyorsétteremláncok, megapoliszok, hatalmas sertéstelepek, úszó vágóhidak, nukleáris rakétafejek, és tomboló igazságtalanság, egyenlőtlenség és kizsákmányolás – a munka újraélesztése először és legfőképp azt jelenti, hogy megértjük az elnyomás gyökereit a haszonállatok árucikké tételében. Velünk született jogunk és harmóniánk visszaszerzésének kulcsa a legnyilvánvalóbb helyen rejtőzik – a tányérunkon, és azzal jár (mítikus bölcsességhez illően), hogy szabadságunkhoz először szabaddá kell tennünk azokat, akiket megláncoltunk. Célunk visszaszerzéséhez vissza kell állítanunk a másoktól ellopott célokat. Ahogy napi étkezéseinkből eltávolítjuk az erőszakot, természetesen növekedni fog képességünk viszályaink gyógyítására, kreativitásunk és örömünk gondozására, a szépség és gyengédség visszaállítására, és arra, hogy az érzékenység és könyörület példaképei legyünk gyerekeink számára. Ahogy jobban megnézzük ételünket, elkezdődhet gyerekeink gyógyulása, és munkánkat újraéleszthetjük világunk számára az áldás, örömszerzés és törődés eszközeként.

Tartalomjegyzék 

Kedves Látogató! A weboldalon cookie-kat(sütiket) használok, amik segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Kérlek, engedélyezd a sütik használatát, vagy zárd be az oldalt!
Ok