Dr. Will Tuttle - A világbéke étrend
Táplálkozás a spirituális egészségért és társadalmi harmóniáért
Will Tuttle 2005-ös A világbéke étrend (The World Peace Diet) című könyve talán a valaha megjelent legjobb vegán könyv: eddig 16 nyelvre fordították le, Amazon bestseller lett. Tele van még vegánok számára is új összefüggésekkel.
A könyv ingyenesen letölthető pdf, valamint epub és prc formátumban.
„Will Tuttle felbecsülhetetlen értékű perspektívát nyújt – nemcsak a bolygószintű válságról, amellyel mindannyian szembesülünk, hanem arról is, milyen módokon tudjuk azt hatékonyan befolyásolni. Műveltsége és könyörülete sugárzik a könyvből."
- Joanna Macy, a Coming back to life című könyv írója
„Teljes, könyörületes és mélyreható. Sosem fogod ezután félvállról venni azt a kérdést, hogy 'Mi van vacsorára'?"
- Victoria Moran, a Creating a Charmed Life című könyv szerzője
Mi lehet egyszerűbb, mint megenni egy almát? És mégis, mi lehet szentebb és mélyebb értelmű? A táplálékunk jelenti a legmeghittebb és legtöbbet kifejező kapcsolatunkat mind a természetes renddel, mind kulturális örökségünkkel. Azonban egyre világosabb, hogy a döntések, melyeket ma táplálékunkról hozunk, a környezet pusztulásához, óriási emberi egészségügyi problémákhoz és a teremtménytársaink iránti elképzelhetetlen kegyetlenséghez vezetnek.
A világbéke étrend ételválasztásaink nagy horderejű hatásait számba véve egy olyan világkép körvonalait mutatja be, amely lehetővé teszi világunk jobb megértését. A rendszerelméletet a mitológia, a vallás és a humán tudományok tanításaival ötvözve Will Tuttle univerzális alapelveket kínál minden lelkiismeretes embernek, tartozzon bármely vallási hagyományhoz, amelyek megmutatják, fajként hogyan haladhatunk előre a tudatosság terén – lehetővé téve, hogy szabadabbak, intelligensebbek, szeretetteljesebbek és boldogabbak legyünk az általunk hozott döntésekben.
Will Tuttle mesterfokozatot szerzett humán tudományokból a San Francisco Állami Egyetemen, valamint Ph.D. fokozatot az oktatás filozófiájának területén a Kaliforniai Egyetemen, Berkeleyben. Professzionális zongoraművész, zeneszerző és tanár, aki több mint 15 éve tart előadásokat haladó szellemű egyházakban, vegetáriánus és humán potenciál konferenciákon és tervezett közösségekben az USA-ban és a világ számos más országában. Élt Dél-Koreában zen buddhista szerzetesként, és széles körben dolgozott a tai chi, a jóga, a meditáció, az intuíciófejlesztés és a spirituális gyógyítás területein. A kaliforniai Healdsburgben, az USA-ban él.
***
"Lassan húsz éve vagyok vegetáriánus, és tíz éve vegán. Évek óta fordítok angolból a veganizmus témájában, főleg az egészség, környezetvédelem, klímaváltozás, állatok szenvedése területeiről. Egyebek (például Vegetáriánus Fesztivál előadások) mellett fordítottam több videót.
Több előadást is tartottam ezekről, ezért úgy gondoltam, hogy nem nagyon lehet nekem már a veganizmusról újat mondani. Aztán kezembe került Dr. Tuttle könyve, és egyik ámulatból a másikba estem. Lassan világossá vált, hogy címe, A világbéke étrend, egyáltalán nem túlzás, sőt… Logikus gondolatokkal olyan összefüggéseket tár fel, amelyek alapján a könyv valóban forradalmi. Életünknek ma nincs olyan területe és problémája, ami mögött ne fedeznénk fel az összefüggést problémáink eredendő okával, az állattartással. És ahogy problémáink mögött felsejlik egy közös ok, úgy megoldásukra is adódik egy közös válasz: az állatok kizsákmányolásának teljes felszámolása, vagyis a veganizmus.
Ez egyszemélyes forradalom, ami a kritikus tömeget elérve világforradalommá válhat, bármikor, ha mi úgy döntünk! A könyvből idézve: “Kívülről ez ’veganizmusnak’ tűnhet, és hívhatják annak, de ez egyszerűen tudatosság, és összekötöttségünk érzésének kifejeződése… nem nagy ügy, mert ez eredeti természetünk normális működése!”
Dr. Lehel Csaba
„A 21. század egyik legfontosabb könyve."
Norm Phelps író, The Dominion of Love, The Longest Struggle és más művek szerzője.
„Könnyen lehet, hogy ez a mű fogja ellátni a 21. századi világot a paradigmával, amire szüksége van, most, hogy Marx, Lenin és Mao gyorsan kezdenek feledésbe merülni, a liberalizmus csődje pedig szembeötlővé válik. Korábban azt gondoltam, hogy talán Ken Wilber műve fogja kielégíteni ezt az igényt, de A világbéke étrendet elolvasva úgy gondolom, hogy Will Tuttle az, akinek a világnézetét a világ el fogja fogadni. Ebben a könyvben minden megvan: történelem, filozófia, metafizika, tudomány, spiritualitás, közgazdaságtan, ökológia... kihívás és remény. Óriási kritikája a modern kapitalizmus katonai-ipari-állattartó-egészségügyi-média konglomerátumának és szuperstruktúrájának. A megjósolt forradalom azonban – éles ellentétben a marxi erőszakos forradalommal – békés és könnyed. E könyv kalibere elegendő bizonyíték arra, hogy a növényi alapú étrend fogyasztása kiváló hatással bír az intelligenciára.”
Azim Amarshi, Dhanya Center, Svájc
Táplálkozás a spirituális egészségért és társadalmi harmóniáért
Tartalomjegyzék
- Kiadási adatok
- Köszönetnyilvánítások
- ELŐSZÓ
- 1. fejezet AZ ÉTEL EREJE
- 2. fejezet KULTÚRÁNK GYÖKEREI
- 3. fejezet AZ INTELLIGENCIA TERMÉSZETE
- 4. fejezet ÉTELVÁLASZTÁSAINK ÖRÖKLÉSE
- 5. fejezet AZ EMBERI FIZIOLÓGIA INTELLIGENCIÁJA
- 6.fejezet A TENGER ÉLŐLÉNYEINEK VADÁSZATA ÉS TENYÉSZTÉSE
- 7. fejezet A tejben lévő toxinokA NŐIESSÉG ELNYOMÁSA
- 8. fejezet AZ ÉTEL METAFIZIKÁJA
- 9. fejezet REDUKCIONISTA TUDOMÁNY ÉS VALLÁS
- 10. fejezt A MUNKA DILEMMÁJA
- 11. fejezt NYERÉSZKEDÉS A PUSZTULÁSBÓL
- 12. fejezet VÁLASZ NÉHÁNY ELLENVETÉSRE
- 13. fejezet FEJLŐDJ VAGY SZŰNJ MEG
- 14. fejezet AZ ÁTALAKULÁS ÚTJA
- 15. fejezet A FORRADALOM MEGÉLÉSE
- A holográf
- Áldozatok, elkövetők és szemlélők
- Kapcsolatunk az állatokkal
- A józan észtől el, és ahhoz vissza vezető utak
- A további kutatások és beszélgetések jelentősége
- Kiváltság és rabszolgaság
- Az állatok megevésének utolsó napjai
- Az élet filmje a Földön
- A jávorszarvas üzenete
- Elavult kizárólagosságtól mindannyiunkig
- JEGYZETEK
Ez a mű, Will Tuttle The World Peace Diet (A világbéke étrend) című könyve az alábbi
engedéllyel rendelkezik: Creative Commons Attribution- Noncommercial-No Derivative
Works 3.0 Unported License, vagy küldjön levelet erre a címre:
Creative Commons, 171 Second Street, Suite 300, San Francisco, California, 94105,
USA.
Magyar nyelvre fordította: Lehel Csaba
A fordítást ellenőrizte: Lehel Noémi
Szerkesztő: Soha Gábor
Köszönetet mondok mindazoknak, akik segítettek, és meglátásaikkal és energiájukkal hozzájárultak a könyv megalkotásának folyamatához. Szívből jövő hálám azoknak, akik a kéziratot bizonyos fázisaiban elolvasták és segítő megjegyzéseikkel támogatták, különösen az alábbiaknak: Judy Carman, Evelyn Casper, Reagan Forest, Lynn Gale, Cheryl Maietta, Laura Remmy, Veda Stram, Beverlie Tuttle, Ed Tuttle és Madeleine Tuttle. Michael Greger, M.D. és John McDougall, M.D. értékes meglátásokkal járultak hozzá az ötödik fejezethez, Michael Klaper, M.D. pedig az ötödik, hatodik és hetedik fejezethez. Köszönetemet fejezem ki továbbá Doug Davisnek, Joel és Michelle Levynek, Howard Lymannek, Norm Phelpsnek, Zach Shatznak, Jerry Simonellinek és Zoe Weilnek a kézirat iránti érdeklődésükért és hasznos tanácsaikért, és az összes eddig említettnek a bátorításukért. Hálás vagyok Sarah Galloglynek és Martin Rowe-nak a kéziratot tisztázó, szakszerű szerkesztőmunkáért.
Ezen kívül még sokan vannak, akik kevésbé közvetlenül járultak hozzá a könyvhöz: beszélgetések révén, írásaikkal, előadásaikkal és az emberi tudatosság felemeléséért végzett kreatív erőfeszítéseikkel. Hozzájárulásaitokért a legmélyebb elismerésem mindannyiótoknak! Nagy köszönet kedves feleségemnek, Madeleine-nek, hogy életben tartott engem szerető kedvességgel, csodálatos ételekkel és lelkes beszélgetésekkel az évek során, amíg ez a könyv testet öltött.
Végül, mélyen hálás vagyok az állatoknak, akikkel osztozunk ezen a gyönyörű bolygón, ünnepélyes jelenlétükért és az élő erőkkel való rejtélyes együttműködésükért, melyek mindent lehetővé tesznek. Bárcsak az állatoknak okozott szenvedés kinyitná szívünket a könyörület felé.
Ez a könyv kísérlet arra, hogy megvilágítsuk kultúránk történetét és bemutassuk világunk megértésének olyan körvonalait, mely erősebbé tesz minket. Ennek a megértésnek a kulcsa abban rejlik, hogy megértsük ételválasztásaink messzemenő következményeit és a világnézetet, melyet tükröznek és egyben uralkodóvá is tesznek. Első pillantásra valószínűtlennek tűnhet, hogy ilyen hatékony magyarázatot találhatnánk olyan prózai helyen, amit az étel kultúránkban elfoglal, de ha közelről megnézzük, elkezdjük felismerni, hogy közös kulturális valóságunkat mélyen áthatják az ételt körülvevő hozzáállások, nézetek és szokások. Étkezéseinknek elképesztő, fel nem ismert társadalmi, pszichológiai és spirituális következményei vannak, melyek behálózzák életünk minden aspektusát.
Az étel valójában a legbensőségesebb és legárulkodóbb kapcsolatunk mind a természetes renddel, mind élő kulturális örökségünkkel. E Föld növényeit és állatait elfogyasztva szó szerint testünkbe olvasztjuk őket, és szintén az étkezés e tettén keresztül osztozunk kultúránk értékeiben és paradigmáiban a legősibb és leginkább tudatalatti szinteken. Gyerekként állandóan ki vagyunk téve a legkidolgozottabb csoportos szertartásunkat, az étkezést körülvevő nézetek komplex mintázatának, és így szívtuk magunkba társadalmunk értékeit és láthatatlan feltevéseit. Mint a szivacs, tanultunk, figyeltünk, részt vettünk, és beilleszkedtünk a kultúrába. Most felnőttként azt látva, hogy életünk tele van az önmagunk által okozott stresszel és ijesztő problémák egész skálájával, joggal vágyódunk arra, hogy megértsük annak a frusztráló helyzetnek az alapját, hogy képtelenek vagyunk harmóniában élni ezen a Földön. Ha elég mélyen megnézzük, felfedezünk egy zavaró erőt, ami dilemmáink és válságaink létrejöttében alapvető, egy erőt, ami valójában egyáltalán nincs elrejtve előlünk, hanem naponta bámul ránk a tányérunkról! Mindvégig ott hevert, a legnyilvánvalóbb helyen, anélkül, hogy felfedeztük volna: az ételünkről van szó.
Miközben viták zajlanak arról, hogy mely étrendek a legjobbak az egészség és hosszú élet szempontjából, ez a könyv nem ebben a szokásos értelemben szól az étrendről, hanem ételválasztásaink és az azok mögött álló mentalitás mélyre ható kulturális és spirituális vonatkozásainak a felderítéséről szól. Az embert a bolygó élelmiszerláncának csúcsára helyezve kultúránk történelmileg állandósított egy világnézetet, ami tagjaitól megkívánja nélkülözhetetlen érzések és tudatosság elsorvasztását – és az érzéketlenné tételnek ez a folyamata az, amit meg kell értenünk, ha meg akarjuk érteni az elnyomás, kizsákmányolás és spirituális szétkapcsoltság mögött lévő okokat. Amikor a spirituális egészségre és társadalmi harmóniára odafigyelve étkezünk, létrehozunk bizonyos lényeges kapcsolatokat, melyek tudatunkból való kizárását a kultúránk által kiváltott étkezési szertartások általában megkövetelik. Ez az odafigyelés nélkülözhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy a tudatosság ama állapotába fejlődjünk, ahol a béke és szabadság lehetséges.
Mélyreható kulturális átalakulás kellős közepén vagyunk. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kultúránk mögött álló régi gondolkodásmód összeomlóban van. Felfedezzük, hogy alapvető feltevéseink elavultak, és ha tovább követjük őket, az nemcsak bolygónk bonyolult és sebezhető rendszereinek ökológiai pusztulásához vezet, hanem önmagunk elpusztításához is. Egy új, együttműködést, szabadságot, életet és egységet jóváhagyó gondolkodásmód küzd, hogy megszülessen, és helyettesítse a régi gondolkodásmódot, melynek alapja a verseny, különállóság, háború, kizárás, és az a nézet, hogy az erősebbnek igaza van. Az étel kritikus eleme ennek a születésnek, mert étkezési szokásaink mélyrehatóan kondicionálják mentalitásunkat, és mert az étkezés az elsődleges módja annak, ahogy kultúránk rajtunk keresztül lemásolódik és terjeszti értékrendszerét. Az új gondolkodásmód és fejlettebb spiritualitás és tudatosság születésének sikere attól függ majd, hogy át tudjuk-e alakítani az élelemmel kapcsolatos megértésünket és szokásainkat.
Kultúránk nehéz helyzete – a minket sújtó, látszólag megoldhatatlan problémák egész skálája, mint az állandó háború, terrorizmus, népirtás, éhezés, betegségek szaporodása, környezet pusztulása, fajok kihalása, állatok kizsákmányolása, fogyasztói viselkedés, drogfüggőség, elidegenedés, stressz, rasszizmus, nők elnyomása, visszaélés a gyerekekkel, vállalati kizsákmányolás, materializmus, szegénység, igazságtalanság és társadalmi rossz közérzet – egy olyan alapvető okban gyökerezik, ami oly nyilvánvaló, hogy sikerült szinte teljesen észrevétlenül maradnia. Amikor próbáljuk megoldani az előttünk álló társadalmi, környezeti és egyéni problémákat, és közben nem veszünk tudomást az azokat előidéző mögöttes okról, akkor a tüneteket kezeljük, anélkül, hogy hozzányúlnánk a betegség gyökeréhez. Az ilyen törekvések végül bukásra vannak ítélve. Ehelyett a megértés és tudatosság hálózatát kell kiépítenünk, ami segít nekünk abban, hogy meglássuk a kapcsolatot ételválasztásaink, egyéni és kulturális egészségünk, bolygónk ökológiája, spiritualitásunk, hozzáállásunk és hiedelmeink, és kapcsolataink minősége között. Ahogy ezt megtesszük, és e tudás alapján cselekszünk, úgy hozzájárulunk egy harmonikusabb és felszabadultabb közös életélmény evolúciójához ezen a gyönyörű, de félreértett bolygón.
Hiszek abban, hogy amíg nem leszünk hajlandók és képesek meglátni az összefüggéseket aközött, hogy mit eszünk, és hogy mi kell ahhoz, hogy az a tányérunkra kerüljön, valamint aközött, hogy miképp hat ránk annak megvásárlása, kínálása és elfogyasztása, addig nem leszünk képesek meglátni azokat az összefüggéseket, melyek bölcs és harmonikus életet tesznek majd lehetővé számunkra ezen a Földön. Amikor nem látjuk az összefüggéseket, nem tudjuk megérteni, és kevésbé vagyunk szabadok, intelligensek, szeretetteljesek és boldogok. Nemzedékünk legkritikusabb feladata, csoportos küldetésünk ezen a Földön talán az, hogy észrevegyünk néhány lényeges összefüggést, amit szüleink és elődeink többnyire képtelenek voltak észrevenni, és így egészségesebb emberi társadalommá fejlődjünk, és azt hagyjuk gyermekeinkre. Ha nem tudjuk meglátni az összefüggéseket napi étkezéseink és kultúránk válságos helyzete között, akkor szükségszerűen kudarcot fog vallani fajunk fennmaradása ezen a Földön. Azáltal, hgy nem vagyunk hajlandók meglátni ezt az összefüggést, iszonyatos szenvedésre ítélünk másokat és önmagunkat, anélkül, hogy bármikor felfognánk az okát.
Bár életem első 22 évét a kultúránkra jellemző, nagy mennyiségű állati eredetű étel elfogyasztásával töltöttem, az azóta eltelt több mint 30 év azon izgalmas összefüggések és ok-okozati viszonyok felfedezésével telt, melyek az állatokat ételként használó egyéni és kulturális szokásaink, és ama stressz és nehézségek között rejlenek, melyeket mi hozunk létre önmagunknak és egymásnak. Felfedeztem, hogy az erőszak, amit a tányérunkért szítunk, figyelemre méltó módokon visszaüt.
Azonnal nyilvánvalóvá válik azonban, hogy kollektív bűntudat-érzésünk azon bánásmód miatt, melyben a haszonállatok részesülnek, borzasztóan nehézzé teszi ennek az alapvető kapcsolatnak a felismerését. Az állati ételek fogyasztása dilemmáink alapvető oka, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ezzel ne szembesüljünk. Ez a minket meghatározó vakfolt, és ez az emberi béke és szabadság rejtvényének nélkülözhetetlen, hiányzó darabja. Kulturálisan öröklött viselkedésünk miatt – mely szerint visszaélünk az élelmiszernek szánt állatokkal, és nem veszünk tudomást erről a visszaélésről – rendkívüli módon vonakodunk attól, hogy tagadásunk függönye mögé nézzünk, beszéljünk egymással étkezéseink következményeiről, és változtassunk viselkedésünkön, hogy tükrözze azt, amit látunk és tudunk. Ezt a vonakodást a társadalom támogatja és folyamatosan megerősíti.
Viselkedésünk mindig tükrözi megértésünket, ugyanakkor viselkedésünk azt is meghatározza, hogy a megértésnek milyen szintjét vagyunk képesek elérni. A hívó hang, amit ma hallunk, egy kitartó hívás a fejlődésre.
Része egy nagyobb dalnak, melyhez mind hozzájárulunk, és mely sejtjeinkben és a lényünket életre hívó univerzum lényegi természetében él. Ez végülis a gyógyulás, öröm és ünnep dala, mert mi mindannyian, emberek és nem-emberek egyaránt, egy gyönyörű és jóindulatú univerzum kifejeződései vagyunk. E dal a legsötétebb fájdalomról és kihágásról is szól, elfogadott szokásaink miatt: ezek az állatok és emberek feletti uralom, illetve árucikké tételük és megölésük. Ahhoz, hogy állatokat táplálék miatt bezárjunk és megöljünk, el kell nyomnunk természetes könyörületünket, eltérítve minket az intuíciótól, a materializmus, erőszak és szétkapcsoltság felé.
Az új gondolkodásmód dala, ami rajtunk keresztül vágyik a születésre, azt kívánja, hogy szellemünk kellően szeretetteljes és életteli legyen annak a fájdalomnak a felismeréséhez, amit elavult ételirányultságunk révén okozunk. Szólítanak minket, hogy hagyjuk felragyogni velünk született irgalmunkat és kedvességünket, és szálljunk szembe a belénk nevelt, kegyetlenséget elősegítő feltevésekkel. Bár különböző mértékű kiváltságot kapunk fajunktól, fajtánktól, társadalmi osztályunktól és nemünktől függően, mindannyiunknak árt, ami bárminek árt; a szenvedés végső soron teljesen összefügg, mert mind kapcsolatban állunk, és a társadalmilag megalkotott kiváltság csak arra szolgál, hogy elválasszon minket kölcsönös függőségünk eme igazságától.
E könyvet az összes vallási tradíció olvasójának ajánlom, és azoknak is, akik nem tartják magukat semmilyen hagyomány követőjének. Az Aranyszabályhoz hasonlóan, ami a világ összes vallási hagyománya által hangsúlyozott alapelvet fejezi ki, és amit kultúrától és meggyőződéstől függetlenül minden nép ösztönösöen elfogad, az ebben a könyvben tárgyalt elvek univerzálisak, mindannyiunk által megérthetők és gyakorolhatók, bármi is a vallási hovatartozásunk, vagy nem-hovatartozásunk. Mindössze mérsékelten nyitott elmére és az összefüggések megértésére való hajlandóságra van szükség, hogy felfogjuk ezeket az elveket és lássuk, hogy ezek sosem állnak szemben mélyebb vallási tanainkkal vagy spirituális vágyainkkal, hanem mindig beteljesítik és megvilágítják azokat.
Szükségszerű fejlődésünk és ébredésünk dala szólít. A dal által megkívánt mélyebb megértés olyan összefüggések és kapcsolatok feltárásában rejlik, melyek rejtettek, vagy krónikusan figyelmen kívül hagytuk azokat. Egy utazásra van szükség, a felfedezés kalandja hívogat.
„A világ azé, aki átlát ürügyein. Ami süketséget, ami éjsötét szokást, ami elburjánzott hibát észreveszel, az csak azért van, mert eltűrik – te tűröd el. Lásd hazugságként, és máris halálos csapást mértél rá.”
— EMERSON
„A legerőszakosabb fegyver a Földön a villa.”
— MAHATMA GANDHI
Emberemlékezet óta – legalább két és fél évezredet visszamenve Püthagoraszig Görögországban, az Ószövetség prófétáiig az ókori Közel-Keleten, Mahaviráig és Gautama Buddháig Indiában, továbbá olyan későbbi nagyságokig, mint Platón, Plotinusz és a korai keresztény atyák – a társadalmi reformerek és spirituális tanítók mindig hangsúlyozták az ételünket körülvevő viselkedésre és cselekedetekre való odafigyelés fontosságát. Az a tény, hogy a századok során e tanításokat aggresszíven figyelmen kívül hagyták, lekicsinyelték és eltitkolták, kiemelkedő fontosságú, és ha alaposan megnézzük e titkolózásért felelős sebeket és magatartásokat, felszabadító igazságokat fogunk felfedezni kultúránkról és önmagunkról, és a személyes és bolygó szintű pozitív átalakulás útjáról. Mi ad az ételnek ekkora erőt, és ezt az erőt miért nem ismerik fel még ma sem? Ahhoz, hogy választ adjunk erre a kérdésre, új módokon kell odafigyelnünk, és észrevennünk olyan összefüggéseket, amelyeknek eddig a figyelmen kívül hagyására tanítottak minket.
Az étel nemcsak alapvető szükséglet, hanem minden emberi kultúra közös belső életének elsődleges szimbóluma, köztük a miénknek is. Nem nehéz látni, hogy az étel az élet, szeretet, nagylelkűség, ünnep, élvezet, megnyugtatás, megszerzés és fogyasztás forrása és metaforája. És mégis, ironikus módon, az ellenőrzés, elnyomás, kegyetlenség és halál forrása és metaforája is, mivel gyakran ölünk azért, hogy együnk. Minden nap, a bölcsőtől a sírig, mind választunk ételeket, vagy megválasztják nekünk. A tudatosság minősége, amelyből ezek az elkerülhetetlen ételválasztások erednek – és hogy vajon mi magunk választjuk-e, vagy megválasztják nekünk –, nagymértékben befolyásolja az összefüggések meglátására való képességünket. Az értelmes összefüggések észrevételének e képessége meghatározza, hogy az élet barátai és védelmezői vagyunk- és leszünk-e, vagy a kegyetlenség és halál akaratlan fenntartói.
Hiszek abban, hogy tudatosságunk legmélyebb szintjén mindannyian vágyakozunk arra, hogy elérjük a valódi spirituális egységet a lét forrásával, hogy közvetlenül megtapasztaljuk igazi természetünket. A vágy, hogy megtapasztaljuk az egészt, az igazságot és a mentességet az alapvető elkülönültség fájdalmas illúziójától, ez az, ami arra késztet minket, hogy nap mint nap kutassuk és vizsgáljuk a minket körülvevő rejtélyeket. Felismerjük, hogy a mély vizsgálat összeköt minket spirituális gyökereinkkel és erőforrásainkkal. Mélyen megvizsgálni az ételt, hogy mit és hogyan eszünk, és az ételt körülvevő magatartásokat, tetteket és nézeteket – ez egy kaland, kultúránk és önmagunk mély belső vizsgálata. Bármilyen meglepőnek tűnik, ahogy a tudás fénye rávetődik életünk leghétköznapibb és legszükségesebb aspektusára, úgy az rávetődik a testünkhöz, elménkhez és szívünkhöz kötődő, eddig észrevétlen láncokra, a ketrecek általunk tisztán sose látott rácsaira, és egy ragyogó útra, ami átalakuláshoz vezet, és az igaz szeretet, szabadság és öröm lehetőségéhez életünkben. Ilyen erős kijelentésektől talán nevethetnékünk támad. Az étel? Régi barátunk, az étel? Ennél nagyobb projektjeink és nyomasztóbb ügyeink vannak. Az étel olyan hétköznapi. Eszünk és rohanunk, vagy eszünk, hogy vigaszra leljünk és fennmaradjunk törekvéseinkben, vagy háttérként a társasághoz vagy televízióhoz. Az étel csak étel, így tiltakozhatunk. Nem nagy ügy!
Ahogy jobban megnézzük, látjuk, hogy az étel a meghittség univerzális metaforája. Sokan ismerjük az érzést, hogy valamit vagy valakit olyan mélyen szeretünk, hogy szeretnénk eggyé válni ezzel a látszólagos másikkal, vagy önmagunkba hozni. Talán egy pompás napkelte, amit feliszunk a szemeinkkel, egy dallam, ami valahogy megnyitja a szívünket és ellágyít valamit bennünk, vagy a kedvesünk, akivel szeretnénk egyesülni és eggyé válni. Minden művészet csatorna ennek az egység iránti mély emberi vágyódásnak a kifejezésére, de csak az ételkészítés művészete és az evés az, ahol ezt az egységet fizikailag tényleg elérjük. Az étkezés részben ezért olyan erős élmény és metafora: az étel művészetét megesszük és részünkké válik. Tárgyként lép be és alannyá válik; ami „nem-én”, az „énné” alakul. Micsoda alkímiai csoda! Ugyanolyan, mint a spirituális megvilágosodás, a megbocsátás, és a szeretet csodája. Ami nem-én, a másik, vagy akár a potenciális ellenség, az valahogy átalakul, kinyílva és átölelve, „én”-né, „mi”-vé. Egy gyógyulás történik, ráébredés a nagyobb egészre, amelyben az előzőleg különálló „én” és „nem-én” társ-elemekként, együtt-működőkként egyesülnek.
Részesülni az ételből ezért egy átfogó metafora a gyógyulásra, spirituális átalakulásra, megbocsátásra és transzcendens szeretetre. Egy mély szinten ezt mind tudjuk. Az ételkészítés az egyetlen művészet, ami szó szerint lehetővé teszi, hogy összeolvadjunk azzal, amit készítünk, és szintén az egyetlen művészet, amely teljesen felöleli mind az öt érzékszervet. Erősen támaszkodik arra, amit a buddhista tanításban a hatodik érzéknek neveznek: a mentációra, arra a mentális aktivitásra, ami összefüggésekben értelmezi, amit érzékszerveinkkel felfogunk. A gondolatoknak és érzéseknek hihetetlenül kifinomult és összetett rétege kötődik az ételhez, ami fontos része étkezésünk élményének. Családunk és kultúránk hatalmas mértékben hozzájárul ezekhez a gondolatokhoz és érzésekhez, és ezek az emlékek és azonosulások adnak értelmet étkezéseinknek.
Az étkezés így minden tevékenységünk közül a legmeghittebb, amelyben ténylegesen elérjük az én és más, alany és világ összetett és vágyott egységét. És ezért kultúrákon át mindig is a legszentebb emberi tevékenység volt, és kulturálisan is ez adja a legerősebb kötődést. Nem lehetünk bensőségesebbek valakivel vagy valamivel annál, mint hogy megesszük őket. Akkor szó szerint önmagunkká válnak. Egy ilyen bensőséges cselekedetre biztosan a legnagyobb tudatossággal, szeretettel, belátással és tisztelettel kell odafigyelni. Ha nem így van, az egyértelmű jele annak, hogy valami komolyan eltorzult.
Ha felismerjük, hogy az étel készítése és elfogyasztása az emberiség alapvető jelképe a meghittségre és spirituális átalakulásra, akkor elkezdhetjük megérteni, hogy a szent lakomák miért lényegesek minden kultúra vallási és társadalmi életében. Az étkezés metaforája központi helyet foglal el az isteni jelenléttel való spirituális közösségben. Egyetemesen felismert tény, hogy az étel elfogyasztása szó szerint és jelképesen is szent cselekedet: közvetlen részvétel a végtelen rendben, ami túlmutat véges életünkön.
Bár úgy tűnik, hogy csupán véges lények vagyunk, akik ételt fogyasztunk, más nézőpontból láthatjuk, hogy a végtelen táplálja örökösen önmagát önmagával. Ebben részt véve kinyitjuk, magunkhoz öleljük és valójában megtestesítjük a végtelen rendet, annak egyedi kifejeződéseként, amik mi vagyunk, ezek az emberi lények, akik esznek. Ez a legmélyebb szeretet kifejezése. Amikor eszünk, szeret minket a végtelen és rejtélyes erő, ami minden életet szül, ami megjelenít mindenkit, aki valaha előttünk járt, ami szakadatlanul kinyilvánítja önmagát általunk, és megtapasztalja az életet rajtunk keresztül, olyan szeretettel, ami teljesen nekünk adja magát, akik ez az erő vagyunk. Ez egy szeretet, amit intuitív szívünk érzékel, válaszol rá, és mélyen, eksztatikusan megbecsül, de amit racionális elménk alig tud elkezdeni felfogni.
Mi lehet olyan egyszerű, mint megenni egy almát? És mégis, mi lehet szentebb és mélyebb értelmű? Amikor megeszünk egy almát, nem csak megeszünk egy almát, mint különálló dolgot. Az alma belénk jut, feloldódik bennünk, hozzátesz a lényünkhöz, és önmagunkká válik. És minden egyes alma még oly sok mindennek a megnyilvánulása! Eszünk az esőből és a felhőkből, és az összes fából, amelyek eltűntek korábban, hogy hozzájáruljanak ennek a fának a megnyilvánulásához, és állatok, növények és emberek számtalan nemzedékének könnyéből, verejtékéből, testéből és lélegzetéből, amelyek azzá az esővé, talajjá és széllé váltak, ami az almafát táplálja.
Amikor ránézünk egy almára, az egész univerzumot látjuk. Az összes bolygó és csillag, a mi Napunk és Holdunk, az óceánok, folyók, erdők, mezők és teremtmények ebben az almában vannak. Az almafa az élet végtelen hálózatának a megnyilvánulása, és a fa létezéséhez a hálózat minden komponense létfontosságú. Az alma a fa és a végtelen univerzum ajándéka, ami az almán keresztül terjeszti és ünnepli önmagát. A magok az almában lehullanak, hogy új fává váljanak, vagy megeszik őket emberek, medvék vagy madarak, és így távolabbra eljutnak, terjedve és hasznot hozva a fának és az egész rendszernek, abszolút hatalmasságban, komplexitásban és tökéletességben kiteljesedve.
Ha tudatában leszünk ennek, amikor megeszünk egy almát, akkor tudni fogjuk, hogy szeretnek és táplálnak minket, és részei vagyunk valami nagyobbnak, egy olyan hatalmas, jóságos és izgalmas rejtélynek, hogy csak meghatódhatunk a szentség érzékelésétől. Lényegében minden társadalomban azok a pillanatok, amikor megállunk, hogy emlékezzünk életünk forrására és tudatosan kapcsolatba kerüljünk a nagy rejtéllyel, a halál esetében vannak, a temetésekkel, és az étkezéseknél az asztali áldással és az imádságokkal. Egy alma tudatos elfogyasztása szent lakoma lehet, és mégis általában mellékesen történik, míg valami mással foglalkozunk.
Mi emberek, mikor almát eszünk, igazából almát fogyasztó almák vagyunk. Az egész univerzum nemcsak minden almában van benne, hanem mindegyikünkben ugyanúgy. Látjuk, hogy az étkezésben egyáltalán nincsenek alapvetően elkülönülő dolgok, csak folyamatok. Az összes dolog részt vesz egymásban, örökké változva, és végül a folyamat és az idő, a nagy habzsoló fogyasztja el őket. Az étel a forrása és metaforája az áramlásnak az életből a halálba, és a halálból az életbe.
Látjuk, hogy az étel elfogyasztásának gondolati és spirituális jelentősége alapvető, és átszövi azt a gondolkodásmódot és vallási hagyományt, amely sok kultúrának, köztük a miénknek is az alapjául szolgál. A Jézus halálát átalakító keresztény áldozati szentség ételének folyamatos, szimbolikus vonzereje mellett ott a születés története. Jézus egy jászolban született! Milyen erőteljes jelkép, valakinek az evőedényében születni. Arra született, hogy spirituális étel legyen másoknak, és a jászol és az Utolsó vacsora jelképei közötti mély értelmű kapcsolat az étel tartós erejére utal a spirituális rejtély fő metaforájaként, ami az életet és halált körülveszi, és túl is mutat azon.
Ahogy spirituálisan fejlődünk és felébresztjük a bennünk rejlő lehetőségeket, minden nap étel lehetünk mások számára, megosztva szeretetünket, megértésünket, időnket és energiánkat, táplálva másokat és önmagunkat a folyamatban. Nemcsak személyes szeretetünk, energiánk és időnk az, amit megosztunk, mert, mint az alma, amikor adunk önmagunkból, akkor azokból az ajándékokból adunk, amiket a családunktól, tanárainktól, barátainktól, a Földtől és teremtményeitől, a Naptól, Holdtól és csillagoktól, és összes élményünkből kaptunk. Végső soron az élet maga vagyunk, ami önmagának ad – táplálja önmagát, kutatva, kielégítve és felfrissítve önmagát. Ha jól élünk, sokakat tudunk táplálni a legtáplálóbb étellel: a könyörület és bölcsesség gyümölcseivel. Végül felfedezhetjük, hogy ahelyett, hogy ételre lenne szükségünk az utazáshoz, mi vagyunk az étel egymás utazásához, és legmélyebb szükségletünk és örömünk nem a puszta fogyasztás, hanem az, hogy ilyen tápláló étel legyünk másoknak. Mindannyian egy jelképes jászolban születtünk, hogy spirituális étel legyünk másoknak, és szólítanak minket, hogy fedezzük fel saját egyedi hozzájárulásunk módját.
Olyan meglepő, hogy valami olyan földhözragadt, mint amilyennek az étkezés tűnik, mégis központi hatalmi helyzetet foglalhat el kulturális és spirituális életünkben? Tovább kutatva meg kell vizsgálnunk, hogy mit választunk arra, hogy megegyük. Mi rejlik ételválasztásaink mögött?
Kultúránkban a különbség az állatokból és növényekből származó étkezési cikkek között néha szándékosan homályos és figyelmen kívül hagyott. Bár a nyilvánvalót világosan felismerve képessé tesszük önmagunkat a mélyebb megértésre.
A növényi eredetű étel leggyakrabban gyümölcsök és magvak, amelyeket bizonyos növények szabadon kibocsátanak. Például a gabonaszemek, mint a búza, zab, rizs, kukorica, árpa, quinoa, rozs és köles a gabonafélék magjai és termései. A hüvelyesek, mint a szója, csicseriborsó, lencse, borsófélék, babfélék és földimogyoró a hüvelyes növények magvai. A gyümölcs-zöldségek, mint a paradicsom, tökfélék, paprika, okra, tojásgyümölcs és uborka az egynyári növények gyümölcsei és magvai. Fák és más növények által kibocsátott gyümölcsök és magvak alkotnak sok egyéb, általunk fogyasztott növényi ételt; ilyen az alma, narancs, banán, papaja, avokádó, kenyérgyümölcs, dinnye, szőlő, citrom, szilva, őszibarack, cseresznye, kajszi, olíva, füge, datolya, és más gyümölcsök: szeder, eper, áfonya, vörös áfonya, málna és egyéb bogyósok; pekándió, dió, mogyoró, makadámia, kesú, mandula, kókusz, és más diófélék; és napraforgómag, szezámmag, tökmag, kakaó, lenmag, fenyőmag, és egyéb magvak. Egyes élelmiszerek magtermő virágok, mint a brokkoli, karfiol, kelbimbó és articsóka, vagy földalatti gombák spórát hozó termései, mint a gombák, vagy keményítőtartalmú gumók, mint a burgonya és édesburgonya. Némelyik gyökér, mint a sárgarépa és cékla, vagy levelek, mint a mángold, káposzta és saláta, vagy szárak, mint a spárga, zeller, vagy cukornád.
A tányérunkon lévő növényi ételek mögött gyümölcsösöket látunk és kerteket, szántóföldeket, erdőket és évszakokat, és növényeket gondozó és ápoló embereket. Ha bio módszerrel, fenntarthatóan és kisüzemi módszerekkel termesztik őket, akkor látjuk a Föld szépségét és bőségét, ahogy finom és egészséges ételeket terem gondos, és a természet ritmusával harmóniában dolgozó kezeknek.
Alaposan megnézve látjuk, hogy eme ételek fogyasztása nagyon kevés szenvedést okoz; a legtöbb növényi étel gyümölcs és mag, amit fűfélék, lágyszárúak, fák, kúszónövények és más növények bocsátanak ki. Továbbá, az állatoktól eltérően, amelyek mozgékonyak, és ezért idegrendszerre van szükségük fájdalomreceptorokkal, hogy segítse őket az önkárosító viselkedés elkerülésében, a növényekben nincs semmi, ami a fizikai idegrendszerhez vagy a fájdalomreceptorokhoz hasonló. Mivel gyökeret eresztettek és mozdulatlanok, ezért nincs értelme, hogy a természet megadjon vagy kifejlesszen olyan mechanizmusokat, ami a fájdalom érzését lehetővé téve segítené őket. [*]
Az állati eredetű étel vagy a halott állatok húsa és szervei, vagy étel céljából eltulajdonított állati váladékok. Az ételek előző osztályába tartozik különböző állatok izom eredetű húsa, akiket a kultúránk legtöbb ételének központi elemét alkotó élelmiszerek előállítása miatt ölnek meg. A halak és kagylók húsára általában az állatfaj nevével utalunk, például tonhal, harcsa, lazac, homár, rák, garnéla. Bár kétéltűeket és hüllőket az USA-ban néhány országnál kevésbé gyakran fogyasztanak, békát, teknőst és alligátort mégis tenyésztenek, hogy emberi fogyasztásra békacombot, és teknős- és alligátorhúst állítsanak elő.
A madarak húsára is az állatfaj nevével utalunk, mint amikor csirkét, pulykát, kacsát, emut és fácánt eszünk, és gyakran teszünk különbséget a különböző fajta és színű húsok között, például melle és lába, fehér hús és sötét hús. A fentiekkel szemben a többi emlős húsát ritkán említjük faj alapján, hanem mint adott módon vágott húst, például bélszín, hátszín, dagadó, fartő, lapocka, borda, rostélyos, szegy, disznóhús, szalonna, borda, borjú, bárány, vadhús, birka, darált marhahús, hamburger, hot dog, felvágott, kolbász és sonka. Egyes belső szerveket is elfogyasztanak, különösen fiatal emlősök veséjét és máját, kacsák és libák felhizlalt máját (foie gras), ritkábban a gyomorszövetet (pacal), és bizonyos állatok szívét, nyelvét, agyát és lábát (ezt néha disznósajtnak nevezik). A szoptató anyatehenek, juhok és kecskék tejét isszák, és vaj, joghurt, tejszín, és sokféle sajt formájában eszik. Az utóbbit tejoltóval, a levágott borjúk gyomrát borító réteg felhasználásával állítják elő, a tejet kicsapva. Madarak tojásait is eltulajdonítják ételként, csakúgy, mint a méhek testéből kiválasztott mézet.
A növényekkel szemben, amelyek természetesen állítanak elő egészséges és tápláló ételeket kevés, vagy nulla szenvedéssel, az állatokat rutinszerűen elnyomják és megtámadják őket, hogy megszerezzék a húst, tejet és tojást, amit mi emberek eszünk. Ez egyértelműen szenvedéssel jár, hiszen mindannyian teljes bizonyossággal tudjuk, hogy kést ragadni, és egy kutya, tehén, macska, csirke, nyúl vagy ember bőrébe belevágni teljesen más, mint belevágni egy paradicsom vagy szőlő bőrébe, hogy egy sertés lábába való harapást nem lehet összehasonlítani azzal, amikor beleharapunk egy friss almába. A híres etológus, Konrad Lorenz egyszer megjegyezte, hogy bárki, aki nem látja a különbséget egy kutya és egy saláta felszeletelése között, az legjobb, ha a társadalom érdekében öngyilkosságot követ el. Ma tudjuk, hogy minden gerinces állatnak van központi idegrendszere proprioceptorokkal, amelyek különböző fájdalmas ingerekre érzékenyek, köztük vágásra, égésre, nyomásra, szorításra, áramütésre, hidegre és melegre, ártalmas szagokra, horzsolásra és karcolásra, és pszichológiai fájdalmat éreznek, ahogy mi éreznénk, amikor fizikailag korlátozzák őket, ellopják tőlük a gyermekeiket, vagy belső késztetéseiket rendszeresen akadályozzák
_____________________
[*] Bár egyesek érvelhetnek, hogy a növények mégis képesek a szenvedésre, ez csak további ok lenne arra, hogy ne fogyasszunk állati eredetű ételeket, mert óriási mennyiségű gabonát igényel a hús, tojás, tejtermék és tenyésztett hal előállítása. A legelők miatt és ennek a gabonának a megtermesztése miatt az erdők, prérik és az állatok élőhelyeinek elpusztítását, továbbá a tengeri ökoszisztémák pusztulását is igényli. További részleteket a 11. fejezetben talál.
Minél erősebben hagyunk valamit figyelmen kívül, annak annál nagyobb hatalma van felettünk, és annál erősebben hat ránk. A modern módszerekkel előállított állati eredetű ételeket kitartó figyelemmel vizsgálva elkerülhetetlenül nyomort, kegyetlenséget és kizsákmányolást találunk. Ezért, ha ételünk állati eredetű, akkor kerüljük az alapos vizsgálódást, és az elkerülésnek és tagadásnak ez az étkezésre, legalapvetőbb tevékenységünkre és létfontosságú szertartásunkra alkalmazott gyakorlata automatikusan átjut teljes közösségi és magánéletünkbe. Tudjuk, mélyen belül, hogy nem nézhetünk alaposan sehová, mert ha ezt tesszük, mélységében meg kell néznünk azt az óriási szenvedést, amit ételválasztásaink közvetlenül okoznak. Ezért megtanuljuk, hogy felszínesek és szándékosan vakok maradjunk azokra az összefüggésekre, amiket láthatnánk. Különben lelkiismeretfurdalásunkat és bűntudatunkat túl nehéz lenne elviselni. Az elismert igazság túl erősen ütközne az önmagunkról alkotott képpel is, súlyos megértésbeli viszályokat és érzelmi zavarokat okozva. Úgy döntünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk, és ezáltal azt választjuk, hogy tudatlanok és figyelmetlenek leszünk.
Azáltal, hogy nem vagyunk hajlandók és képesek látni, szembesülni vele és vállalni a felelősséget azért a rejtett, tengernyi borzalomért, amit legalapvetőbb tevékenységünk okoz azoknak, akik ugyanolyan érző lények és sebezhetők, mint mi, kettéhasítjuk magunkat, az udvariasság és előzékenység skizofrén állapotába, ami kényelmetlenül él együtt azzal az irgalmatlan kegyetlenséggel, ami felszínre jut, bármikor állati eredetű ételt eszünk. Úgy gondolom, ez a szakadék az az alapvető, fel nem ismert seb, amitől mi, modern emberek szenvedünk, és ebből természetesen és elkerülhetetlenül következik sok egyéb seb és válaszfal. Ez olyan mély és szörnyű, hogy tabu a nyilvános megvitatása.
Azt választva, hogy vakok leszünk arra, amit valójában teszünk, amikor ételt vásárlunk, készítünk és eszünk, nemcsak azzal a horrorral és szenvedéssel szemben tesszük önmagunkat vakká, amire buzdítunk és amit megeszünk, hanem a a minket körülvevő világ szépségével szemben is. Ez az elsajátított képtelenség arra, hogy ténylegesen lássuk és értékeljük ennek a Földnek a lenyűgöző szeretetreméltóságát, lehetővé teszi, hogy erdőket és óceánokat dúljunk fel, és szisztematikusan elpusztítsuk a természetes világot. Érzéketlenné válva a szenvedésre, amit naponta okozunk védtelen állatoknak, a teremtés szépségére és ragyogására is érzéketlenné válunk, amit elnyomunk, és amitől minden étkezéssel elválasztjuk magunkat.
Gyerekek és felnőttek millióinak érzéketlenné tétele – oly hatalmas léptékben, amit a megkínzott állatok millióinak elfogyasztása megkíván – elveti az emberi erőszak, háború, szegénység és kétségbeesés számtalan magját. Ezek a következmények elkerülhetetlenek, mert soha nem arathatunk örömöt, békét és szabadságot önmagunknak, miközben mások ártalmának és rabszolgává tételének magjait vetjük el. Beszélhetünk szeretetről, kedvességről, szabadságról és gyengédebb világról, mégis a tetteink azok – különösen, amelyeket szokványosan folytatunk – amik meghatározzák a jövő kimenetelét, amit mi és mások meg fogunk tapasztalni. Az erőszak ciklusai, amelyek történelmileg és korunkban is terrorizálják az embereket, a napi étkezéseink erőszakjában gyökereznek. Bár az állatok nem tudnak úgy visszavágni, ahogy más emberek tudnak, irántuk való erőszakosságunk visszaüt ránk.
A haszonállatok bezárásával és megölésével erőszakot hozunk testünkbe és elménkbe, és mély, visszavonhatatlan módokon megzavarjuk énünk fizikai, érzelmi, mentális, társadalmi és spirituális dimenzióit. Ételünk megkívánja, hogy ragadozóként táplálkozzunk és ekképp tekintsünk magunkra, gyakorolva és igazolva azt a ragadozó viselkedést és intézményrendszert, ami az ellentéte a spirituális fejlődéssel együtt járó befogadókészségnek és kedvességnek. Mivel a kegyetlenség elkerülhetetlen a haszonállatok bezárásában, megcsonkításában és lemészárlásában, gyerekkorunktól arra kényszerítenek minket, hogy a kegyetlenség zavart és figyelmetlen elkövetői legyünk.
Soha, egyikünk se döntött tudatosan és szabadon úgy, hogy állatot eszik. Mind örököltük ezt kultúránktól és neveltetésünkből. Bármely élelmiszerbolt bébiétel osztályára menve ezt azonnal látjuk: marha ízesítésű bébiétel, csirke, borjú és bárány bébiétel, és még sajtos lasagna bébiétel is. Jószándékú szülők, nagyszülők, barátok és szomszédok már olyan régtől fogva ránk erőltették az állatok húsát és váladékait, hogy nem is emlékszünk rá. Csecsemőként fogalmunk sincs, hogy mi valójában a „borjú”, „pulyka”, „tojás”, vagy „marha”, vagy honnan származnak. Nem tudjuk, milyen horrorral sújtanak tehetetlen teremtményeket, hogy létrehozzák a könnyen elérhető kotyvalékokat, amit aztán fogzó kis szánkba kanalaznak. Lassanként jövünk rá, és mire rájövünk, az ezzel járó kegyetlenség és perverzitás természetesnek és normálisnak tűnik nekünk.
Sosem mondják el nekünk, hogy mi, emberek, nem arra lettünk teremtve, hogy a kultúránkra jellemző, nagy mennyiségű állati ételt együk. Sosem mesélnek nekünk a szélsőséges bezártságról, a rutinszerű, érzéstelenítés nélküli kasztrálásról és más csonkításokról, és a brutális és gyakran elrontott gyilkolásokról, amelyek ránk bámulnak minden nap a táljainkból és tányérjainkról, és amit gondolkodás nélkül rágcsálunk tévénézés, olvasás vagy beszélgetés közben.
Így napi étkezéseink – legmélyebb és legáldottabb kapcsolatunk a Földdel és a végtelen spirituális tudatosság rejtélyével – a figyelemelvonás, elnyomott érzékenység és bűntudat szertartásává válnak, a szívet kitáró hála, összekötöttség, áldottság és szeretet szertartása helyett. Az ár, amit ezért fizetünk, felmérhetetlen, és többek közt közéjük tartozik velünk született intelligenciánk és könyörületünk eltompulása, és a béke, szabadság és öröm azt követő elvesztése.
Az intelligencia az értelmes összefüggések észrevételének képessége, és ez igaz minden élő rendszerre, mint az emberek, állatok, közösségek és társadalmak. Az olyan napi szertartásokban való részvétel, ami elnyomja összefüggéseket észlelő képességünket, súlyosan gátolja intelligenciánkat, még a jelenlegi úgynevezett információbőség közben is, és elpusztítja képességünket, hogy hatékonyan foglalkozzunk az általunk életre keltett súlyos problémákkal. Mivel járatosak vagyunk abban, hogy elzárjuk magunk elől az állatoknak általunk okozott szenvedést, természetesen és elkerülhetetlenül járatossá válunk abban, hogy elzárjuk magunk elől a szenvedést, amit éhező embereknek, élő bioszisztémáknak, háború sújtotta közösségeknek és jövő nemzedékeknek okozunk. A visszajelzés erélyes elfojtásában való gyakorlottságunk miatt könnyen elterelik a figyelmünket és manipulálnak minket vállalati érdekek, amelyek profitja a fontos összefüggések észrevételére való képtelenségünkre épül.
A könyörület erkölcsi intelligencia: ez az összefüggések észrevételének képessége, és az azt követő késztetés mások szenvedésének enyhítésére. A kognitív intelligenciához hasonlóan ezt elfojtja az állatok megevésének gyakorlata. A szétkapcsolás minden étkezéskor gyakorolt képességét talán még vérfagyasztóbb alakban látjuk a modern tudósban, amint kutyákat lassan halálra fagyaszt, hogy az emberi fiziológiát tanulmányozza, a modern katonában, aki a tehetetlen polgári lakosság szemébe néz és megöli őket, a vadászokban, akik a sport nevében védtelen állatokat becsapnak, üldöznek és megölnek, és számtalan más törvényes és elfogadott kulturális tevékenységben.
Amíg lényegét tekintve olyan kultúra maradunk, amelyik az állatokat csupán árucikknek és ételnek tekinti, kevés a remény a fennmaradásunkra. A szisztematikus figyelmen kívül hagyása, elnyomása és kizárása annak, ami napi étkezéseink alapja, szétkapcsol minket belső bölcsességünktől és az érzéstől, hogy jóságos és áldott univerzumhoz tartozunk. Aktívan figyelmen kívül hagyva összekötöttségünket elkerülhetetlenül Föld- és öngyilkosságot követünk el, és lemondunk a velünk született intelligenciáról és könyörületről, ami vezetne minket.
Az 1920-as években Martin Buber filozófus bemutatott és szavakba öntött egy lényeges megkülönböztetést a másokkal való kapcsolatainkban és az abból adódó énképünkben – ennek fontosságát egyre inkább felismerik. Felvetve azt, hogy énképünket nem elszigetelve alakítjuk ki, hanem inkább másokkal meglévő kapcsolatainkon át, továbblépett, és azt mondta, hogy amikor másokhoz úgy viszonyulunk, hogy ők tudatosak, vannak érzéseik, élményeik, vágyaik és céljaik, akkor „én-te” énképet alakítunk ki. Amikor másokhoz mint tárgyakhoz viszonyulunk, amelyeknek nincs jelentékeny vágyuk, céljuk, vagy saját tudatosságuk, akkor „én-az” énképet alakítunk ki. Én-te énképet alkotva tiszteletet és érzékenységet mutatunk mások és önmagunk iránt. Én-az énképet alkotva hajlamosak vagyunk másokhoz mint felhasználandó tárgyakhoz viszonyulni. Ez az én-az énkép a természet, az állatok és más emberek egyre gyengébb és személytelenebb képéhez vezet, és belső megkeményedéshez, ami megvéd minket bárki vagy bármi fájdalmának az érzésétől, akit vagy amit használunk, fogyasztunk vagy kihasználunk. Buber szerint az én-az énkép belső érzéketlenséget kíván meg és táplál, ami örökké fokozódó sóvárgáshoz vezet, hogy több dolgot fogyasszunk. Ez az ironikus és lehetetlen kutatás a boldogság és beteljesülés után a tárgyiasított, különálló, sóvárgó én által, amely másokat élvezet és nyereség céljából használandó eszközökké redukál, ez az elsődleges hajtóerő a fogyasztói társadalom, elszabaduló iparosodás, nagyvállalati kapitalizmus és környezeti és társadalmi pusztulás mögött, amit ez a mentalitás elkerülhetetlenül megjelenít.
Míg Buber meglátásai feltétlenül provokatívak és tanulságosak, úgy tűnik, nem vette észre az én-az énképért felelős mélyebb dinamikát: a születésünk óta tanult ételválasztásokat, amelyekben rejtélyes, érzékeny és értelmes lényeket folyamatosan és kétely nélkül puszta étel-tárgyakká redukálunk, hogy használjuk, megöljük és megegyük őket.
Figyelemreméltó, gondolhatnánk, hogy Buber nem vette észre ezt az elég nyilvánvaló összefüggést több, mint 40 éven át elmélkedve és írva az én-te és én-az mentalitásokról. Még inkább figyelemreméltó viszont az, hogy az utóbbi száz évben a természettudományok, humán tudományok és humán tárgyak sok ezernyi vezető írója és kutatója közül láthatólag senki, egyetlen mondatot sem produkált a témában! E nagy elmék koruk leginkább újító és bátor alakjai közé tartoztak, akik hajlandók kockáztatni a vitát és merészen ajánlanak a világnak új gondolatokat a szociológiában, társadalomelméletben, pszichológiában, filozófiában, rendszerelméletben, tudományban, gazdaságtanban, történelemben, kormányzásban, antropológiában, teológiában, összehasonlító vallástanban és spiritualitásban. (1) Hogy lehet az, hogy ami oly központi és nyilvánvaló az életünkben és gondolkodásunkban – bánásmódunk a haszonállatokkal –, azt oly sokan, oly sokáig figyelmen kívül hagyják, és láthatatlan számukra? Hátborzongató elgondolkodni a modern kor nagy elméi által és róluk alkotott könyvek, cikkek, esszék, előadások és dokumentumfilmek hegyein – és észrevenni, hogy mennyire kimondhatatlan ez a téma. A gondolat, hogy a rutinszerű erőszak a haszonállatokkal szemben a fő hajtóerő lehet az emberi szenvedés és háború mögött, sikeresen maradt gyakorlatilag teljesen elképzelhetetlen a mai napig.
Még a radikálisabb jelenkori hangok sem voltak hajlandók vagy képesek komolyan foglalkozni a kérdéssel, mint ahogy gyakorlatilag az összes író és vezető sem az emberi potenciál, spirituális, környezeti, társadalmi igazságossági, holisztikus egészségi és békemozgalmakban. (2) Ez semmiképp sem akar kritika lenni e remek emberek, hozzájárulásaik és gondolataik felé, hanem inkább azt az elképesztő ellenállást kívánja hangsúlyozni, ami kultúránkat jellemzi, amikor szembesül az azt meghatározó viselkedéssel, ami oly áthatóan nyilvánvaló, mint a sajtburgerreklámok és a sült csirke, de ugyanakkor oly láthatatlan, mint a levegő, és nyugtalanítóan megközelíthetetlen.
Ez amiatt van, hogy mind beleegyeztünk abba, hogy ezt az igazságot mindenáron figyelmen kívül kell hagyni. Carl Jung egyik számottevő hozzájárulása volt az árnyék őstípus (archetípus) karakterének kifejtése: az, ami az én és amit magába foglal, de tagad és elnyom. Bár el van nyomva, az árnyék hallatni fogja hangját, és mindig ártalmas és talán alattomos módokon fog kivetítődni. Rossz bánásmódunk a haszonállatokkal messze a legnagyobb kulturális árnyékunk. Kollektív bűntudatunk nemcsak arra késztet minket, hogy elrejtsük az erőszakot, amit megeszünk, hanem arra is, hogy áttegyük a gyakorlatba: agresszív életmódunkban, filmekben, könyvekben, játékokban és más médiában, és az erőszakban, amit közvetlenül vagy közvetve egymással szemben elkövetünk.
Folyamatos viselkedésünk a haszonállatok árucikké alakítására amellett, hogy alapvetően megsérti a természetes rendet és óriási, fel nem ismert szenvedést okoz nekünk és a többi állatnak, arra nézve is vakká tesz minket, hogy valójában mik vagyunk mi, és a többi állat.[**]
Tévedünk, ha puszta fizikai entitások szintjére degradáljuk önmagunkat, amelyek születnek, élnek egy ideig, és meghalnak. A többi állathoz hasonlóan alapvetően nem fizikai lények vagyunk; lényegében tudatosság vagyunk. Mind a végtelen teremtő rejtélyes erő kifejeződései vagyunk, amely szüli és fenntartja a megnyilvánuló univerzumokat, és testünk és elménk szent, mint ahogy minden teremtmény teste és elméje az. Az állatoknak hozzánk hasonlóan vannak érzéseik és vágyaik; fészket raknak, párosodnak, éheznek, és életük tudatos alanyai. Minden erőfeszítést megtesznek, úgy mint mi, hogy elkerüljék a szenvedést és halált, és megtegyék azt, ami elhozza nekik a boldogságot és beteljesedést.
Hogy alapvetően mik vagyunk mi, emberi lények, az egy hatalmas rejtély. A tudomány, vallás, oktatás és kormány intézményei végső soron nagyon keveset tettek, hogy feltárják előttünk bármilyen mély értelmű, átalakító módon, hogy a lényeget tekintve mik vagyunk mi, emberek. Talán ugyanolyan rejtélyesek maradunk önmagunk számára, mint Mózes, Buddha, Konfúciusz és Jézus napjaiban voltunk. Egyesek mondhatják, hogy többet tudunk, és biztosan többet fejlődtünk; mások mondhatják, hogy kevesebbet tudunk arról, ami igazán fontos, és jobban elterelődik a figyelmünk és nagyobb tudatlanságban élünk, mint az előző korokban. Senki sem mondhatja azonban, hogy nem vagyunk rejtélyek önmagunk számára, minden tudományos és teológiai vizsgálódás ellenére. És ahogy nem tudjuk, hogy valójában mi egy férfi vagy egy nő, azt sem tudjuk, hogy mi egy kanca vagy egy csődör, vagy egy kutya, egy elefánt, egy sas, egy delfin, egy csirke, egy kardhal, egy rák, egy alligátor, egy egér, egy pillangó, egy földigiliszta, egy méh vagy egy házilégy.
Ők mind végtelenül rejtélyesek számunkra, talán még jobban, mint önmagunk. Ők valóban mások, és e lényeges megértésnek az alázat, csodálat és tisztelet érzését kellene kiváltania bennünk.
Sajnos azonban mentális kategóriákat találunk fel a végtelenül rejtélyes lényekre, amelyekkel találkozunk, mint például „feketék”, „rabszolgák” és „pogányok”, vagy „haszonállatok”, „vadállatok”, „kártevők” és „laboratóriumi állatok”. E kategóriák, és az erőszak, amivel az így kategorizált nagyszerű lényeket illetjük, alapvetően nem változtatják meg vagy csorbítják azt a szent és titokzatos természetet. Ezek csak elhomályosítják és a torzult gondolkodás rabságába ejtik az elménket, ami a kizárólagos és öncélú hozzáállásunkból fakad. Az összes élet spirituális forrásának fénye minden teremtményre ragyog. Látva és felismerve ezt a fényt másokban, őket és önmagunkat is felszabadítjuk. Ez a szeretet. Ezt nem látva – gyakran azért, mert sose tapasztaltuk, hogy mások látják bennünk – bebörtönözzük magunkat, összetévesztve a felszínes fogságot a mélységgel és a szabadsággal.
A többi állatot csupán étel céljából kihasználandó állatnak látva oly mélyen megsértjük a nélkülözhetetlen harmónia szövetét, hogy önmagát rabságban tartó kultúrát hozunk létre, gyakran anélkül, hogy felismernénk. Az ember ember feletti uralma szükséges kinövése az ember haszonállatok feletti uralmának. Ahogy Jim Mason bemutatja az „An Unnatural Order” c. művében, erős történelmi kapcsolat van a többi ember rabszolgasorba döntése és a haszonállatok rabszolgasorba döntése között. Az elnyomásnak és kirekesztésnek ez a rabságba döntő mentalitása áll a középpontjában annak a spirituális betegségnek, ami lehetővé teszi, hogy háborúzzunk a Földdel és egymással.
____________________
[**] Fontos itt „többi állatot” mondani, mert különválasztani őket tőlünk egy kirekesztési taktika, amit az eme lényekkel szembeni kizsákmányolás és kegyetlenség fenntartásához használnak. Ez alátámasztja azt az abszurd nézetet is, hogy az emberek nem állatok – emlősök testtel, aggyal, mirigyekkel, nemzőszervekkel, késztetésekkel, és idegrendszerrel. Érzünk fájdalmat és élvezetet, mint a többi állat, és érzünk, álmodunk és társadalmilag kötődünk fajtársainkhoz, mint a többi állat.
Amikor fiatal voltam, gyakran tűnődtem azon, vajon kultúránknak tényleg ilyennek kell-e lennie. Felfedeztem, hogy nem kell. Mind a legalapvetőbb hozzájárulást tehetjük a kulturális átalakuláshoz és a világbékéhez az ételeinkkel, ami a legdöntőbb kapcsolatunk kultúránkkal és a természetes világgal.
Megértést hoz az az erőfeszítés, hogy fejlesszük tudatosságunkat és túllássunk azon az erőteljes kulturalizáción, amin átmentünk. A megértésből gyógyulás, jóindulat és szabadság fakad. A szeretet megért. A megértés révén megragadhatjuk felelősségünket és egy erővé válhatunk, hogy áldjuk a világot életünkkel, ahelyett, hogy megbízás útján fenntartanánk a szétkapcsoltságot és kegyetlenséget. A tudatossággal viselkedésünk természetesen megváltozik, és a viselkedés egyedi változásai a kapcsolatok hálózatán átgyűrűzve társadalmi átalakuláshoz vezethetnek, és mindenkinek elhozhatják a szabadság, öröm és kreativitás új dimenzióit. Az egész a természetes renddel való legintimebb és legmesszebb ható kapcsolatunkkal kezdődik, legfőbb spirituális jelképünkkel és legalapvetőbb társadalmi szertartásunkkal: az étkezéssel.
„Minek nekem véres áldozataitok sokasága? – mondja az Úr – Elegem van kosáldozatokból és a hízott állatok hájából; bikák, bárányok és bakok vérében nem lelem kedvemet. ...kezetek csupa vér. Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől!”
– IZAJÁS KÖNYVE 1:11, 15-16
„A kegyetlenség az állatokkal olyan, mintha az ember nem szeretné Istent... van valami olyan rettenetes, olyan sátáni azoknak a kínzásában, akik sosem ártottak nekünk, és akik nem tudják megvédeni magukat, teljesen a hatalmunkban vannak.”
– JOHN HENRY NEWMAN BÍBOROS
Legtöbben nem úgy tekintünk kultúránkra, mint állattartó kultúrára. Körülnézve főleg autókat, utakat, külvárosokat, városokat és gyárakat látunk, és bár vannak hatalmas gabonamezők, és a mezőn legelő jószág, talán nem jövünk rá, hogy szinte az összes gabonát állati takarmánynak termesztik, és a madarak, emlősök és halak számtalan milliárdjai, akiket elfogyasztunk, a szemünk elől elzárt, nagyüzemi telepeknek nevezett hatalmas koncentrációs táborokban vannak bezárva. Bár ez ma nem olyan nyilvánvaló nekünk, mint elődeinknek volt pár ezer évvel ezelőtt, a mi kultúránk, az övékhez hasonlóan, lényegében egy állattartó kultúra, ami az állatok birtoklása, árucikké tétele és megevése köré szerveződik.
Nagyjából tízezer évvel ezelőtt történt, hogy Irak északkeleti részén, a kurd dombvidékeken vándorló törzsek elkezdték háziasítani a juhot, és óriási következményekkel járó forradalmat indítottak el. (1) Az antropológusok szerint ez eme törzsek vadászati módszereiből fejlődött ki, akik elkezdtek követni konkrét vadjuh nyájakat, gyérítették őket, és fokozatosan ellenőrzésük alá vonták mozgásukat, táplálékukat és szaporodási életüket. Végül elsajátították a hím juhok kasztrálását és megölését, hogy a nyáj főleg nőstényekből álljon, néhány kossal; ebből megtanulták a szelektív szaporítást, hogy kívánatosabb tulajdonságokkal bíró állatokat hozzanak létre. A kecskét a jelek szerint nem sokkal a juh után háziasították, ezt követte nyugaton és északon kétezer évvel később a szarvasmarha, majd a ló és a teve újabb 2-4 ezer évvel később. (2) Fokozatosan kialakult a tulajdonbirtoklás, a férfi vérvonal és a vérvonal tisztaságának érzelmileg erősen töltött koncepciója, amire bőven van bizonyíték, mire az írott történelem nagyjából 4 ezer évvel ezelőtt elkezdődött.
Úgy tűnik, nyugati kultúránknak két fő gyökere van: az ókori Görögország és az ókori Közel-Kelet. A legkorábbi fennmaradt írásokat olvasva ezektől a kultúráktól nagyjából háromezer évvel ezelőttről, például Homérosztól az Iliászt és az Odüsszeiát, és az Ószövetség leírását az ókori királyokról és háborúikról, azt látjuk, hogy ezek a kultúrák a húsevés, állattartás, rabszolgaság, erőszakos hódítás, férfi felsőbbrendűség és a többnyire férfi isteneik előtt bemutatott állatáldozatok körül szerveződtek.
A régi állattartó kultúrák számára a bekerített állatok nemcsak táplálék voltak, hanem vagyon, biztonság és hatalom is. Az első pénz és a tőke első formái juhok, kecskék és szarvasmarha voltak, csupán mivel ezek kézzelfogható értékű, elfogyasztható tulajdon voltak. (3) Valójában a kapitalizmus szavunk a latin „capita”, azaz fej szóból ered, ami a szarvasmarha és birka darabszámát jelzi. Az első kapitalisták az állattartók voltak, akik földért és tőkéért harcoltak egymással és létrehozták az első királyságokat, melyek jellemzői a rabszolgaság, rendszeres háborúk, és a gazdag marhatulajdonos elit kezében összpontosuló hatalom voltak. Az angol pecuniary (pénzügyi) szavunk a szarvasmarhát jelentő latin pecus szóból származik, és az ókori római dénáriusz érmét azért nevezték így, mert tíz szamár volt az értéke. (4) Az ókori állattartó kultúrákban tehát az állatállomány határozta meg az arany és ezüst értékét – a haszonállatok voltak a vagyon és hatalom alapvető értékmérői. Ez a tény bepillantást nyújt nekünk az állattartás és tehenészet mai napig fennmaradó politikai hatalmába.
A nagy, erős állatok árucikké és rabszolgává tételével a nyugati kultúra ókori elődei olyan alapvető gondolkodásmódot és világnézetet hoztak létre, ami kultúránk szívében ma is él. Riane Eisler: The Chalice and the Blade című könyve, és Jim Mason: An Unnatural Order című könyve összefoglalja és elemzi a történészek és antropológusok munkáját, érdekes nézőpontból mutatva be az értékrend alapvető változását, ami akkor következett be, amikor az ember elkezdett uralkodni a nagy haszonállatok felett, és azt, ahogyan ezek a változások a mai napig hatnak ránk.
Fontos itt megjegyezni, hogy a történelem tanulmányozása és értelmezése közismerten szubjektív. Saját egyedi életünkben észrevehetjük, hogy múltunk tapasztalata és megértése változik, ahogy mi változunk. Ez nyilván igaz hatalmas és összetett, emberek milliói által létrehozott kollektív múltunkra is. Amikor a történelem előtti kort – az írásos feljegyzések előtti kulturális múltunkat – próbáljuk megérteni, akkor az még szubjektívebbé válik. Ahogy Cynthia Eller történész írja, „A történelem előtti kor még egy hatalmas és nagyrészt üres vászon. Ezért hihetetlenül eltérő forgatókönyveket lehet festeni rá, az egyedi gondolkodók elfogultságától függően.” (5)
Riane Eisler sok antropológus és író – különösen Marija Gimbutas, Jacquetta Hawkes és Merlin Stone – munkájára támaszkodva kijelenti, hogy alapvetően kétféle társadalom volt, amelyekre úgy utal, mint partneri és uralkodói. A partneri társadalmakban a férfiak és nők lényegében egyenlők és együttműködve dolgoznak együtt, és Eisler azt kísérli meg bemutatni, hogy sok tízezer éven át ez volt általános az emberi életben, a patriarchális uralkodói kultúrák elterjedése előtt, amelyek az állattartáson alapultak. Ez a relatíve új jelenség 5-7 ezer évvel ezelőtt Gimbutas szerint az úgynevezett Kurgán invázió miatt történt, harcias állattartók betörésével Közép-Ázsiából Kelet-Európába és a Földközi-tenger medencéjébe. Olyan kultúrát hoztak magukkal, ahol a férfiak a nőket ingóságnak tekintették. Úgy tűnik, 2 évezred alatt három hullámban jöttek, erőszakosan megtámadva, elpusztítva és alapvetően megváltoztatva a régebbi, békésebb partneri társadalmakat. (6) Eisler, Gimbutas és mások szerint ezek a régebbi kultúrák általában összegyűjtött és termesztett élelmiszereket ettek, a termékenység istennőit imádták, termékeny völgyekben hoztak létre településeket, a fémeket fegyverek helyett inkább edények készítésére használták, és nem háborúztak. A behatoló uralkodói kultúrák állatokat tartottak és főleg állati húst és tejet fogyasztottak, erőszakos férfi isteneket imádtak, mint Enlil, Zeusz és Jehova, dombtetőkön telepedtek le és azokat erődítették, a fémeket fegyverek készítésére használták, és állandóan versengtek és háborúztak. Eisler szerint az erőszakos konfliktus, versengés, a nők elnyomása és az osztályharc nem szükségszerű jellemzői az emberi természetnek, hanem a hódító állattartó kultúrák által behozott társadalmi nyomás és kondicionálás viszonylag új termékei, amelyeknek uralkodói értékrendjét örököltük.
Honnan jöttek ezek a hódító patriarchális kultúrák, és mi tette őket ilyenné? Egy későbbi, Sacred Pleasure című könyvben Eisler James DeMeo földrajztudós kutatómunkáját idézi, aki a kurgán hódítók és más állattartók terjeszkedő vándorlását durva éghajlati változásoknak tulajdonítja, ami „az események bonyolult sorozatát indította el – éhség, társadalmi káosz, föld elhagyása és tömeges vándorlás –, ami végül alapvető változáshoz vezetett el” az ember kulturális evolúciójában. (7) Mint Eisler rámutat, az állattartás „szárazsághoz vezethet”, és „a környezet kimerülésének és az egyre ritkább legelőterületek feletti fokozódó gazdasági versengésnek az ördögi körét – és így a territoriális határok feletti erőszakos versengés hajlamát – idézheti elő.” (8) Hozzáteszi, hogy az állatok tartása az uralkodói kultúrák pszichológiai megkeményedését váltja ki:
...a pásztorság lényegében élőlények rabszolgaságán alapul, lényekén, akiket ki fognak használni az általuk előállított termékekért... és akiket végül meg fognak ölni... Ez segít megmagyarázni a pszichológiai páncél kialakulását (vagy a „gyengéd” érzelmek elhalását), amiről DeMeo úgy gondolja, hogy jellemezte a patrisztikus vagy uralkodói társadalmak eredetét. Továbbá, amint egyszer valaki hozzászokik ahhoz, hogy (húsért, sajtért, tejért, bőrért, és így tovább) rabszolgaként tartott állatokból él, gyakorlatilag életben maradásának egyetlen forrásaként, akkor könnyebben hozzászokik ahhoz is, hogy más emberi lények rabszolgaságát elfogadhatónak tekintse. (9)
Hogy valóban léteztek-e korábbi kultúrák, amelyek békésebbek, jobban társulásra orientáltak és egyenlőségpártiak voltak, ahogy Eisler és sokan mások állítják, vagy az erőszakos konfliktus, a férfiak és a versengés mindig uralta az ember társadalmi-gazdasági kulturális intézményeit, ez a tudósok között még erősen vitatott kérdés. Ami azonban tagadhatatlannak tűnik, az a nagy, táplálék céljából tartott állatok rabszolgává és árucikké tételének hatása az ember tudatosságára. Jim Mason e tekintetben továbbviszi Eisler munkáját, és további történelmi és pszichológiai összefüggéseket határoz meg az állatok elnyomása és az emberek elnyomása között. Rámutat, hogy a mezőgazdasági forradalom mélyreható változásokat hozott az ősi gyűjtögető kultúrákba, átalakítva kapcsolatukat a természettel, az abba belemerülőből olyanná, amelyik attól elválik és azt kontrollálni igyekszik. Ebből az elválásból kétféle mezőgazdaság alakult ki – növényi és állati – és a különbség közöttük jelentős. A növénytermesztés és kertészkedés nőiesebb munka; a növényeket gondozzák és ápolják, és ahogy a természet ciklusával dolgozunk, része vagyunk egy folyamatnak, ami az életet növeli és szaporítja. Ez életigenlő és alázatos munka, ami megerősíti helyünket az élet hálózatában. Másik oldalról a nagy állatok tartása vagy az állattenyésztés mindig a férfiak dolga volt, és kezdettől fogva nyers erőt igényelt a nagy erejű állatok bezárása, ellenőrzése, őrzése, ivartalanítása, és végül a megölése.
Mason hangsúlyozza azt a fontos hatást is, amit, úgy tűnik, az állatok gyakorolnak az ember pszichológiai fejlődésére és egészségére, továbbá azokat az erőszakos pszichoszociális tulajdonságokat, amiket a kutatók szerte a világon megfigyelnek a nagy állatokat tartó kultúrákban. Paul Shepard és Anthony Leeds antropológusokat idézve megjegyzi, hogy Shepard
...megmondja a véleményét az állattartó kultúrák fő erősségéről mindenütt a világon: ’Aggresszív ellenségesség a kívülállók felé, felfegyverzett család, viszály és rajtaütés egy férfi központú hierarchikus szervezetben, háború a vadászat helyettesítésére, kidolgozott áldozati eszközök, monomániás büszkeség és gyanakvás.’ (10)
Mason e tekintetben rámutat a hasonlóságokra a közel-keleti sivatagi törzsek, Kelet-Szibéria csukcsi rénszarvas állattartói – „akik szeretnek dicsekedni ’az erő fitogtatásával, a merész tettekkel, az erőszakos és hősi viselkedéssel, a határtalan kitartással és energiaráfordítással’” – és a mi amerikai cowboy/rodeó kultúránk között. (11)
Eisler, Mason és mások munkája alapján láthatjuk, hogy a társadalom, amiben ma élünk, a modern folytatódása a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében kialakult állattartó kultúráknak, és ennek a kultúrának a központi, meghatározó nézete még ugyanaz: az állatok birtoklásra, használatra és megevésre való árucikkek. Ennek kiterjesztéseként a természetre, földre, erőforrásokra és emberekre is úgy tekintünk, mint birtoklásra, használatra és kizsákmányolásra való árucikkekre. Bár nekünk, egy állattartó, állatokat fogyasztó kapitalista kultúra modern lakosainak ma ez logikusnak tűnik, e nézetnek óriásiak a következményei: az állatok árucikké tétele jelölte kultúránkban az utolsó igazi forradalmat, teljesen újraértelmezve az ember kapcsolatát az állatokkal, a természettel, az istenivel, és egymással.
A régi állattartó kultúrákban az állatok fokozatosan átalakultak közös világunk rejtélyes és izgalmas lakótársaiból puszta tulajdontárgyakká, melyeket használatra, eladásra, kereskedésre, bezárásra és megölésre szántak. Már nem lévén vadak és szabadok, egyre nagyobb tiszteletlenséggel és erőszakkal bántak velük, és végül megvetendővé és alacsonyabbrendűvé váltak a kialakuló kultúra állattartóinak szemében. (12) A vadon élő állatokra csak mint a tőkét jelentő állatállomány potenciális veszélyforrására kezdtek tekinteni; hasonlóképp, más emberi lényeket is kezdtek az állatállomány veszélyforrásainak tekinteni, vagy egy rajtaütés potenciális célpontjának, ha voltak állataik. A tőkegyűjtés elsődleges stratégiája a harc volt másokkal, szarvasmarháik és juhaik megszerzéséért; a gavyaa, a háborút jelentő ősi árja szanszkrit szó jelentése szó szerint „vágy több szarvasmarhára”. (13) Úgy tűnik, a nagy állatok árucikké tételekor történő születésük óta kötődik egymáshoz a háború, az állattartás, a nőiesség elnyomása, a kapitalizmus, és a több tőke/állatállomány iránti vágy.
Minél nagyobbak és erősebbek voltak a tenyésztett állatok, annál vadabbnak, kegyetlenebbnek és erőszakosabbnak kellett lenni e kultúráknak, hogy sikeresen uralkodjanak felettük, és megvédjék őket a fosztogató vadállatoktól és emberektől. (14) A legnagyobb állat a szarvasmarha és a ló volt, és a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében kialakuló marhatartó kultúrák évezredeken át elképzelhetetlenül brutális háborúkban álltak egymással és a gyengébb népekkel, fokozatosan, erőszakkal terjesztve kultúrájukat és állattartó értékrendjüket egész Európában és Ázsia nagy részén. Végül ugyanez a marhatartó kultúra Európából átterjedt Amerikára. A mai napig tovább terjed olyan nemzetközi vállalatokon keresztül, mint a ConAgra, Cargill, Smithfield és McDonald’s, továbbá a Világbank és az ENSZ által támogatott projektek, vallási misszionáriusok és olyan jótékony szervezetek révén, amelyek terjesztik az állatok rabszolgaságát, mint pl. a Heifer Project.
A mai, úgynevezett nyugati civilizációvá vált ősi kultúra lényege volt az emberek abszolút felsőbbrendűsége az állatok felett, amit a napi étkezésekkel megerősítettek. Az emberek vagyonát és presztizsét abban kezdték mérni, hogy hány állatot birtokolt, és mekkora legelő földterület felett uralkodott. A fiatal fiúk példaképe a sikeres őskapitalista lett, a férfias pásztor és harcos: kemény, higgadt, érzelmileg hűvös, aki rendíthetetlen erőszakra képes. A nők, az állatállomány és az elfogott és meghódított emberek vagyontárgyak voltak, hozzájárulva a tőke teljes mennyiségéhez; a háborúk, bár borzalmasak voltak a harcolók és általában a népesség számára, a gazdag arisztokrácia által használt hatékony módszerek voltak az állatállomány/tőke, föld, hatalom és presztizs növelésére.
Hasznos a felismerés, hogy az uralkodás mentalitása, ami jellemző a kultúrára, amelybe születtünk, a különbségek észrevételéből és hangsúlyozásából, és a hasonlóságok tagadásából táplálkozik, mert az állatok rabszolgaként tartásához és megöléséhez mindannyiunknak ezt kell gyakorolnunk. Az állatok pásztoraiként és elnyomóiként folyamatosan gyakorolnunk kell azt, hogy magunkat másként és tőlük különállóként lássuk, felsőbbrendűként és különlegesként. Természetes emberi könyörületünket el lehet nyomni, megtanulva mások kirekesztését, és azt, hogy lényegében önmagunktól eltérőnek lássuk őket. Erre a kirekesztésre szükség van a rasszizmushoz, elitizmushoz és háborúhoz, mert ahhoz, hogy másoknak ártsunk és uralkodjunk felettük, szét kell törnünk azt a köteléket, amit szívünk természetesen érez irántuk. Az uralkodás mentalitása szükségszerűen a kirekesztés mentalitása.
Ha alaposan megnézzük, nyilvánvaló, hogy az ősi állattartó kultúrák sok alapfeltevése és tevékenysége a mai napig meghatározza kultúránkat. Eme ősi kultúrák egy szem, legmeghatározóbb tevékenysége volt, ahogy ma is az, a rendszeres lakmározás azokból az ételekből, amiket az elnyomott és kirekesztett állatok teste nyújtott. A háborúk még mindig egy vagyonos elitet gazdagítanak, miközben terheiket milliók viselik, és a világ gazdagjai gabonán és halon hizlalt állatokat esznek, míg a szegények éheznek. Kapitalista gazdasági rendszerünk és az azt támogató politikai, jogi és oktatási intézmények még mindig törvényesítik azt, hogy árucikké tesszük és kizsákmányoljuk az állatokat, a természetet és az embereket; hogy uralkodunk a hátrányos helyzetben lévők és idegenek felett; és a javak egyenlőtlen és igazságtalan elosztását – a gyakran „versenynek” és „szabad kereskedelemnek” nevezett – rablás, elnyomás és háború révén. Ahogy társadalmilag fejlődtünk, tagadhatatlanul elértük bizonyos túlkapások csökkentését, és bizonyos védelem biztosítását a gyengék és sebezhetők számára. Egészében azonban el kell tűnődnünk, hogy fejlődésünk miért ilyen lassú és nehéz. A válasz erre a tányérunkon van, és onnan kiterjed a hizlalótelepekig, vágóhidakig, kutatólaboratóriumokig, rodeókig, cirkuszokig, lóversenypályákig és állatkertekig, vadászatig, halászatig, csapdázásokig, börtönökig, háborúkig, a katonai-ipari komplexumig, és az élővilág általunk történő megerőszakolásáig és pusztításáig.
„Amíg az emberek tömegesen ölik az állatokat, egymást is ölni fogják. Valóban, aki a gyilkosság és fájdalom magját veti el, nem arathat örömöt és szeretetet.”
– PÜTHAGORASZ
Több mint kétezer évvel ezelőtt az ókori Görögországban Püthagorasz egyértelműen megértette és kifejezte az állatok iránti könyörületen alapuló pozitív forradalom szükségességét. A ma zseninek tartott Püthagorasz – akinek felfedezései még most is rendkívüli jelentőségűek – egy rejtély marad, egyes észrevételeit lelkesen elfogadjuk és használjuk, míg másokról nem veszünk tudomást. Tételei a matematika és geometria nélkülözhetetlen alapjait alkotják és lehetővé tették az építészet, tervezés, szerkesztés, térképészet, navigáció és csillagászat ezt követő fejlődését. Püthagorasz és tanítványai felfedezték és használták a harmonikus frekvenciák elveit is, amelyek a rezgő hangközök alapját alkotják, ezért Püthagorasznak tulajdonítják a nyugati zene alapjául szolgáló hét hangú skála megalkotását, matematikailag pontos rezgési viszonyaival.
Mindezeken a területeken kultúránk lelkesen átvett és hasznot húzott Püthagorasz zsenijéből, de a mögöttük lévő alapelvet, amit tanított, és ami szerint élt – könyörület minden élet iránt –, azt sokkal nehezebb elfogadnunk. Egyértelmű tanítása, hogy boldogságunk alapja az, hogy az állatokkal kedvesen bánunk, ihletet adott Platónnak, Plutarkosznak, Plotinusznak, a gnosztikusoknak és a keresztény egyház korai atyáinak, és 1850-ig, a vegetáriánus szó megalkotásáig mindenkit püthagoreusnak neveztek, aki tartózkodott az állatok megevésétől. Ma is kísért minket az általa hangoztatott alapelv, hogy soha nem arathatunk örömöt és szeretetet, miközben az állatokkal bánva a fájdalom és halál magvait vetjük el.
Kétezer évvel Püthagorasz után jött a nagyszerű Leonardo da Vinci, egy másik zseni, akinek művészete és felfedezései elősegítették a reneszánsz megszületését. Kultúránk ismét figyelmen kívül hagyta jövőbe látó szavait étkezéseink iszonyatos következményeiről: „Fiatalkorom óta lemondtam a hús használatáról, és el fog jönni az a kor, amikor az emberiség úgy fog tekinteni az állatok megölésére, ahogy most az emberek megölésére tekint.” (15) Ugyanez volt a helyzet Albert Einsteinnel, aki azt írta, „Semmi sem fogja annyira javítani az ember egészségét és növelni az élet fennmaradásának esélyét a Földön, mint a vegetáriánus étrendre való fejlődés”; és Mahatma Gandhival, George Bernard Shaw-val, Emily Dickinsonnal, Albert Schweitzerrel és másokkal – boldogan elfogadjuk ajándékaikat, kivéve, ahol széttörik az állattartó kultúra tabuját, és megkérdőjelezik az állati ételek fogyasztásának szent tehenét.
A régi állattartó kultúra alapértékei még mindig meghatározzák kultúránkat, mint ahogy fő szertartása is, az árucikké tett állatok elfogyasztása. Mély késztetésünk, hogy a megértés és életmód spirituálisan érettebb szintjére fejlődjünk, és olyan társadalmi rendet hozzunk létre, ami több igazságot, békét, szabadságot, egészséget, ésszerűséget, jólétet, fenntarthatóságot és boldogságot tesz lehetővé, abszolút megkívánja azt, hogy véget vessünk az állatokat tárgyként, elfogyasztandó ételként tekintő nézetnek, és áttérjünk egy növényi alapú étkezési módra. Ez óriási mértékben áldana minket, felszabadítva az erőszak rutinszerű gyakorlása, tagadása és kisugárzása alól, és segítene, hogy kapcsolatainkban az egyenlőséget és szerető kedvességet ápoljuk, továbbá fejlesszük képességünket a belső nyugalomra. A befogadókészség és érzékenység magvait elvetve és ápolva összekötöttségünk megértését, és a békében élés képességét arathatjuk le. Ez sok belső gyomlálást jelent, mert az állattartó kultúra, amelybe beleszülettünk, a versengés, önhittség, szorongás és szétkapcsoltság magvait vetette el bennünk. Az állatokat és embereket valakiknek látva valamik helyett, és a tudatosságot és könyörületet fejlesztve ápolhatjuk magunkban az együttműködés és gondoskodás magvait. Áldottak vagyunk másokat áldva. Ha másokat használunk vagy kirekesztünk, vagy megpróbáljuk ellenőrizni és elnyomni őket, akkor belegabalyodunk a szenvedésbe, és még jobban rabjaivá válunk az állattartó kultúra alapvető orientációját jelentő különállóság illúziójának.
Amikor tudatosan odafigyelünk ételválasztásaink következményeire, és lelkiismeretesen elfogadjuk a növényi alapú étkezést, elutasítva a részvételt az állatok elnyomásában és a tudatosság ehhez megkívánt tompítását, akkor mély értelmű nyilatkozatot teszünk. Ez összefüggéseket meglátó képességünkből ered, és meg is erősíti azt. Az érzékenység, gyógyulás és könyörület erejévé válunk. Egyszemélyes forradalommá válunk, minden elfogyasztott ételünkkel hozzájárulva egy új világ alapjához. Eszméinket másokkal megosztva elősegítjük talán a legfelemelőbb és leginkább gyógyító hatású forradalmat, amit kultúránk valaha is átélt.
Az a helyzet, hogy amikor a különböző forradalmakról beszélünk, amelyek állítólag átalakították kultúránkat, mint az ipari forradalom, tudományos forradalom, és az információs-kommunikációs forradalom, akkor nem vesszük észre az összképet. Valójában ezek egyike sem forradalom, mert mind teljesen az áruvá tétel, kizsákmányolás és uralkodás kultúrájának rendszerén belül zajlottak le. Ezek a „forradalmak” nem változtatták meg ezeket a mélyben meghúzódó kulturális értékeket; ha bármit, akkor tovább erősítették azokat! Egy igazi forradalomnak ezeknél sokkal-sokkal alapvetőbbnek kell lennie.
A forradalomnak, amire a béke, szabadság és boldogság iránti vágyunk miatt szükség van, új alapokat kell biztosítania kultúránk számára, eltávolodva az elnyomás és szétkapcsoltság állattartó értékrendjétől, a tisztelet, kedvesség, egyenlőség, érzékenység és összekötöttség állattartás utáni értékrendje felé. Mindenekfelett ennek a forradalomnak meg kell változtatnia kapcsolatunkat étkezéseinkkel – legtöbbet gyakorolt szertartásunkkal – és ételünkkel, legerősebb belső és külső jelképünkkel.
Egyetlen tett sem karolja fel e forradalmi változásokat alapvetőbb, gyökeresebb és pozitívabb módon, mint a növényi alapú étrend elfogadása etikai okokból. Egyetlen tett sem rombolóbb hatású a fennálló állattartó rendre, mint a tudatosság fejlesztése azért, hogy túljussunk azon a nézeten, amely szerint az állatok puszta árucikkek.
Ébredezünk az állatok árucikké tételének és a rajtuk való élősködésnek a rossz álmából. A könyörület forradalma, ami tudatosságunkban és kultúránkban növekszik, megkívánja, hogy abbahagyjuk az állatok megevését nemcsak öncélú egészségi vagy gazdasági okokból, hanem a szívünkből is: azért, mert törődünk az állatokkal, az emberekkel, és az életek egymáshoz kapcsolódó, hatalmas hálózatával, aminek ártanak és amit elpusztítanak az állati alapú ételek. A szó, ami összefoglalja az e mögött lévő erkölcsöt és indítékot, úgy hangzik, „vegán”. Donald Watson 1944-ben, Angliában használta először. Watson nem volt elégedett a „vegetáriánus” szóval, mert nem teszi érthetővé az indítékot, és csak a hús étrendből való kihagyásáról szól. Fogta az angol ’vegetarian’ szónak az első három és utolsó kettő betűjét, de teljesen másképp akarta kiejteni, hogy hangsúlyozza forradalmi fontosságát. Definíciója az angliai Vegán Társaság alapító okiratában így szól:
A veganizmus egy filozófiát és életmódot jelöl, amely igyekszik kizárni – amennyire csak lehetséges és praktikus – az állatok kizsákmányolásának és a velük szembeni kegyetlenségnek minden formáját, étel, ruházat, vagy bármilyen más célból; és tágabb értelemben elősegíti az állat nélküli alternatívák fejlesztését és használatát az emberek, állatok, és a környezet javára. (16)
A „vegán” szó újabb és nagyobb kihívás, mint a vegetáriánus, mert minden érző lényt belefoglal az érdekeltségi körébe, és lényegében etikai nézőpontból foglalkozik a szükségtelen kegyetlenség minden formájával, a könyörület indítékával, az egészség vagy tisztaság helyett. Egy ősi eszmére utal, amit sok évszázada hangoztatnak, különösen a világ spirituális hagyományaiban. A kiterjedő befogadókészség mentalitását mutatja, és képes elfogadni a tudományt és lényegében az összes vallást, mert az univerzális béke, igazság, bölcsesség és szabadság iránti vágy megtestesülése.
A jelenkori vegán mozgalom a szerető kedvességen és a másokra gyakorolt hatásunkra való odafigyelésen alapul. Forradalmi, mert túllép az állattartó kultúra kegyetlen lényegén, amelyben élünk, és elutasítja azt. Az összekötöttség élő igazságán alapul, és ezért tudatosan csökkenti a szenvedést, amit az állatoknak, embereknek és bioszisztémáknak okozunk; mindannyiunkat felszabadít a puszta árucikké válás rabszolgasága alól. Egy új tudatosság születését jelzi, az intelligencia és könyörület feltámadását, és a kegyetlenség és elnyomás alapvető elutasítását. Fajunk jövőjének egyetlen valódi reménysége, mert az okkal foglalkozik, ahelyett, hogy csupán az okozatok miatt aggódna. Ebből az új tudatosságból lényegében bármit elérhetünk; azt az alapokat érintő pozitív személyes és kulturális átalakulást jelképezi, amire vágyakozunk, és azt igényli, hogy változtassunk valami alapvető dolgon: az étkezési szokásainkon.
Furcsa, hogy átalakulást akarunk anélkül, hogy változnunk kellene! Mégis, a ma szükséges alapvető átalakulás a legalapvetőbb változást igényli – változást az étellel és az állatokkal való kapcsolatunkban, ami változást fog okozni a viselkedésünkben. Egyesek számára egyszerűen vegánná válni felszínes lépésnek tűnik – tényleg meg tud változtatni minket valami, ami ilyen egyszerű? Igen! Látva a gyerekkori programozás erejét és kultúránk tehetetlenségét és érzéketlenségét az állatokkal szembeni erőszak iránt, a hiteles, elkötelezett vegánná válás csak valódi spirituális áttörés eredménye lehet. Ez az áttörés érlelés és törekvés gyümölcse; azonban ez nem a vége, hanem a kezdete a további spirituális és morális fejlődésnek. A veganizmus még azok között is rendkívül ritka, akik spirituálisan törekvőnek tartják magukat, mert a korai szociális kondicionálás erőit olyan nehéz átalakítani. Mégis erre szólítanak fel minket; különben kultúránk nem fog elérni semmit, csak további pusztítást és végül öngyilkosságot.
„Nem kellene azt hinnünk, hogy minden lény az ember létezése kedvéért létezik. Ellenkezőleg, az összes többi lény is saját kedvéért lett szánva, és nem bármi más kedvéért.”
– MAIMONIDÉSZ
„Ha valaki higgadtan nézi azt a zűrzavart, amit az ember a történelemből csinált, nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy valami beépített mentális rendellenesség sújtja, ami az önpusztítás felé űzi.”
– ARTHUR KOESTLER
A haszonállatok árucikké és rabszolgává tételének és megölésének univerzális gyakorlatához a tudatosság elfojtására van szükség, és ez hozza létre azt a „beépített mentális rendellenességet”, ami nemcsak önmagunk, hanem e Föld más élőlényeinek és rendszereinek elpusztítása felé is űz minket. Mivel a haszonállatok kizsákmányolásának és a kegyetlenkedésnek ez a gyakorlata mostanra normálisnak, természetesnek és elkerülhetetlennek számít, ezért láthatatlanná vált. Bár ez alapvető, lényegében továbbra is figyelmen kívül hagyják a folytonos nyilvános vitákban arról, hogy miért vannak a létező problémáink, és hogyan oldhatjuk meg azokat. A figyelmesség eme hiánya klasszikus értelemben tragikus. (Az ókori görög tragédiákban a főhős minden esetben jellemének hibái miatt bukik el és pusztul el, melyek közt legfőbb az önhittség és korlátoltság.) Ez nyilván abból a tényből fakad, hogy az írók, szónokok, kutatók, teológusok, orvosok, politikusok, üzletemberek, gazdaságkutatók, a vezető és befolyásos pozíciókban lévők, és mindenki más, mind rendszeresen esznek kegyetlenül tartott állatokból származó ételeket, és közösen inkább eltussolnák e viselkedés felkavaró következményeit.
Kultúránk arra bátorít minket, hogy mind legyünk mindenevők. A „mindenevés” találó leírása lett kultúránknak, ahogy globális ökoszisztémákat fogyaszt el és tesz tönkre. Ez ironikus módon igaz egyéni szinten is. Az élelmiszertermelés iparosodása miatt mesterségesen színezett, ízesített, finomított, feldolgozott, sugárkezelt, manipulált és vegyszerekkel teli termékeket eszünk, megerősítve, hogy lényegében véve bármit és mindent megeszünk. Szakadatlanul bombáznak minket a cégek hirdetései, hogy nyeljünk le bármit, és hála jól begyakorolt képességünknek, hogy tudatosságunkat elzárjuk attól a horrortól, amit étkezéseink során rendszeresen elfogyasztunk, tudatosságunkat könnyű hasonlóképp elzárni az ételünkben lévő mérgező tartósítószerektől és vegyszermaradványoktól. Még akár büszkék is lehetünk arra, hogy nem vagyunk válogatósak abban, amit megeszünk. Amellett, hogy ez megbízható profitot nyújt az egészségügynek és a gyógyszeriparnak, ez a mentalitás vezet el közösen létrehozott „mindent faló” kultúránkhoz. Falánk étvággyal mohón vágyakozik, hogy szinte bármit elfogyasszon, a természet szépségét és sokszínűségét átalakítva kütyükké, játékokká és ételekké, amikért sóvárgunk, és amik sose elégítik ki belső éhségünket, de elkerülhetetlenül figyelmünk elterelődéséhez, szenvedélyrabsághoz, frusztrációhoz és a környezet pusztulásához vezetnek. Falánk éhségünk terhét az állatok viselik, mindig sebezhetőn. Szenvedésük végül visszatér hozzánk is.
Az állatok elfogyasztása így a fogyasztói társadalomnak – modern világunk álvallásának – a fel nem ismert alapja. A fogyasztói társadalom csak akkor virulhat, amikor szétválasztva érezzük magunkat, és ezt fogyasztással kívánjuk helyrehozni, ami egy torzult kísérlet a magasabb renddel való újbóli kapcsolódásra. Mivel legnagyobb érzéketlenné válásunk az evéssel – fogyasztásunk legszentebb, nélkülözhetetlen és meghatározó tettével – jár együtt, ezért szükségszerűen érzéketlenné vált fogyasztók leszünk, egyre fokozódó falánk étvággyal. Ironikus módon az állatok árucikké tételével olyan rendszert hoztunk létre, ami végül elkerülhetetlenül minket is árucikké alakít. Értékünket dollárban mérik, ahogy a szarvasmarhát kilóra árulják.
Mivel lényegében mind mindenevők vagyunk, kegyetlenségünk láthatatlan és kimondhatatlan, mint egy hatalmas családi titok. John Bradshaw, Virginia Satir és mások, akik az utóbbi huszonöt évben igyekeznek rávilágítani a családok működésképtelenségének pszichológiai következményeire, hangsúlyozzák, hogy minél kevésbé működik egy család, annál több a titka. (1) A titkok azok a folytatódó, szenvedélyrabsággal és visszaéléssel járó viselkedések, amikről sosem beszélnek. A gyermekbántalmazás, szexuális bántalmazás, kábítószerfüggőség és alkoholizmus olyan kulturális titkok, amiket a gyógyuláshoz fel kell tárni, nyíltan elismerni, és aztán nyílt beszélgetésben feldolgozni. A működésképtelen családokban a titkok és árnyak eltemetve és fájdalmasan feloldatlanul maradnak, és szégyenként, öngyilkos hajlamként, agresszióként, erőszakként, érzelmi eltávolodásként és pszichológiai fásultságként nyilvánulnak meg. Működésképtelen kulturális családunk legnagyobb titka borzalmas brutalitásunk a haszonállatokkal szemben, és ez az árnyék erőszakos és öngyilkos viselkedés felé űz minket. A működésképtelenségről szóló folytonos vitákban a titkot sosem említik, sőt nem is ismerik el, mert mindenevőként, és így a visszaélés hallgatólagos elkövetőiként nem akarunk beszélni róla. Ezért erőfeszítéseink, hogy megértsük a családok működésképtelenségét, a tudatosságot csak bizonyos mértékig tudják fokozni. Ezek az erőfeszítések mégis létfontosságúak, mert a szükséges előkészítő munka részét alkotják, hogy szembesüljünk a nagyobb, mélyebb, alapvetőbb, végzetesebb titokkal: a haszonállatokkal szembeni szakadatlan és rejtett visszaélésünkkel.
Természetes és egészséges az az elfojtásra kerülő bűntudat és bánat, amit a horror miatt érzünk, amit rutinszerűen és hatékonyan okozunk az állatoknak azért, hogy megegyük őket. Taszítanak minket azok, akik másokat bűntudat nélkül kínoznak vagy gyilkolnak, és szociopataként vagy pszichopataként lecsukjuk őket. Mégis kínozzuk és megöljük az állatokat, akik ugyanúgy éreznek fájdalmat és félelmet, mint mi, és bár próbáljuk eltussolni és kisebbnek tekinteni az általunk okozott szenvedésüket, mélyen belül tudjuk, hogy ez szükségtelen, borzalmas, és erkölcstelen.
Van egy közmondás: gyakorlat teszi a mestert. Ha golfot és teniszt gyakorlunk, profi golfozók és teniszezők leszünk, és a golf és tenisz a részünkké, és életmódunk részévé válik. Ha zenét, művészetet, színjátszást vagy harcművészetet gyakorlunk, ezekben válunk profikká, hatnak ránk és életmódunk részévé válnak. Ha a nagylelkűséget, kedvességet és figyelmességet gyakoroljuk, jártasabbakká válunk abban, hogy nagylelkűbbek, kedvesebbek és figyelmesebbek legyünk másokkal, és e tulajdonságok lényünk részévé válnak. Ha a gyilkolást, hazudozást és lopást gyakoroljuk, járatosak leszünk a gyilkolásban, hazudozásban és lopásban, és e tevékenységek részünkké és életmódunk részévé válnak. Szakadatlanul és kitartóan gyakorolva a képességet, hogy elválasszuk a tányérunkon lévő hús, sajt, vagy tojás valóságát annak a szörnyűségnek a valóságától, amit egy érző lény elviselt, hogy ezt nyújtsa, mesterré válunk abban, hogy érző lényeket puszta tárgyakká, szerszámokká, eszközökké, tulajdonná redukáljunk. Járatosakká válunk a tompaságban és kikapcsolásban, abban, hogy nem érzünk együttérzést a szenvedést látva, amit mi követelünk azzal a vágyunkkal, hogy állati eredetű ételt együnk. A tagadás mestereivé válunk, abszolút elutasítva azt, hogy tudatosságunkban regisztráljuk tetteink következményeit. Ez a tagadás egyfajta bénasággá válik, ami akadályozza a hatékony és újító cselekvést. A csecsemőkor óta gyakorolt napi étkezési szertartásaink miatt nagyon járatosak lettünk mások tárgyiasításának készségében. Ez óriási tragédia, és szinte nem is hagyjuk, hogy ez tudatosodjon bennünk.
Templomainkban a lelkészek gyakran beszélnek arról a tragédiáról, hogy a tárgyakat szeretjük és az embereket használjuk, amikor ehelyett az embereket kell szeretnünk és a tárgyakat használnunk. Az istentisztelet után az emberek ételeket esznek, amelyben állatok váltak tárgyakká, hogy azokat használjuk, és ne szeressük. Ez a szertartásosan ismételt cselekedet hajt minket affelé, hogy az embereket pont úgy használjuk, mint az állatokat – tárgyakként. Belül mind tudjuk, hogy a többi állat ugyanúgy érez és szenved, mint mi. Ha tárgyakként használjuk őket, elkerülhetetlen, hogy más embereket tárgyakként használjunk. Ez egy személytelen univerzális alapelv, és nem szűnik meg attól, hogy nem veszünk róla tudomást. Matematikai pontossággal működik, ahogy Püthagorasz tanította: amit elvetünk az állatokkal való bánásmódunkban, végül azt aratjuk le életünkben. Mivel állattartó kultúránkban tabu ezt kimondani, vagy észrevenni ezt az alapvető összefüggést, nyugodtan mehetünk templomba, tudva, hogy nem fognak szembesíteni minket egy olyan kényelmetlen kéréssel, hogy szeressünk minden élőlényt, és egyiküket se használjuk tárgyként.
Ez a tabu, hogy ne beszéljünk a haszonállatokkal való bánásmódról, annyira erős, hogy gyakran élő erőnek érzem. Néhány évig vasárnap reggelente haladó szellemű templomokban és központokban beszéltem, jobbára Unity templomokban, és szemináriumokat tartottam az intuíció fejlesztéséről. Még látszólag haladó szellemű emberek csoportjához beszélve is azt vettem észre, hogy amikor elkezdem felhozni az állatokkal szembeni elkerülhetetlen kegyetlenség témáját – ami együtt jár tárgyként kezelésükkel –, és megevésük etikai és spirituális vonatkozásait, mintha egy láthatatlan pszichikai falat kellene áttörnöm, ami abszolút ellenáll e kifejtett gondolatok meghallgatásának. Úgy tűnik, ez a csoport tudat alatti, kollektív tagadása.
Ez ironikus, hiszen a Unity mozgalom két alapítója, Charles és Myrtle Fillmore etikai vegetáriánusok voltak, akik elítélték az állatok árucikként kezelésével együtt járó szükségtelen kegyetlenséget, és felszólaltak a bőrkötéses Bibliák használata, a szőrmeviselés, az állatok élveboncolása, vagy bármiféle károkozás ellen „kistestvéreinknek az állatvilágban”. Erősen bátorították az embereket, hogy tartózkodjanak az állati eredetű ételek fogyasztásától. Charles kiterjedten írt a témáról, például 1915-ben: „Ezért annak az Igazságnak a fényében, hogy Isten szeretet, és hogy Jézus azért jött, hogy kinyilvánítsa az Ő szeretetét a világon, nem hihetjük, hogy az Ő akarata az, hogy az emberek húst egyenek, vagy bármi mást tegyenek, ami szenvedést okozna az ártatlanoknak és tehetetleneknek. (2) 1920-ban azt írta, „Soha nem kell az univerzális békét keresnünk ezen a Földön, amíg az ember abba nem hagyja a haszonállatok gyilkolását.” (3) Charles és Myrtle együtt indították útjára a Unity Vegetarian Inn-t Kansas City külterületén, e szavak kíséretében: „A Unity Inn eszméje és célja annak bizonyítása, hogy az ember élhet, és jól élhet húsmentes étrenden.” (4) Ma, alig hetven évvel később azt látjuk, hogy most az állati ételek elterjedtek az étlapon, és azt a vegán etikát, amit a Unity alapítói beleszőttek tanításukba, elnyomták és lényegében véve elfelejtették.
Nem elszigetelt eset, ami a Unity-vel történt. Tudjuk, hogy a Buddha az állatok iránti könyörületet és a növényi alapú étkezés vegán etikáját tanította, mégis, ma sokan nevezik magukat buddhistának, és esznek állati eredetű ételeket. Erős érvek szólnak amellett, hogy Jézus és eredeti tanítványai az állatok iránti könyörület hasonló tanítását terjesztették, és – Keith Akers kutató szerint, például a Jézus elveszett vallása (The Lost Religion of Jesus) című könyvben – ezt az eredeti tanítást forgatta fel Pál és a későbbi tanítványok, akiknek állati húsra fájt a foguk. (5) Úgy tűnik, hogy arra van étvágyunk, hogy megegyük az állatokat, de arra nincs, hogy az általunk megevett állatok siralmas helyzetéről halljunk, vagy az emberek siralmas helyzetéről, akik az állatok iránti étvágyunk miatt szenvednek számtalan módon.
Hogy jobban megértsük ételválasztásaink hatását tudatosságunkra és kultúránkra, hasznos, ha az intelligencia természetét a lehető legszélesebb és legmélyebb értelemben megértjük. A rendszerelmélet jól elfogadott és hasznos keretet ad az intelligencia megértéséhez. Bár tudományos zsargont használ, az elvek, amiken alapul, összhangban vannak a világ ősi bölcs hagyományaival. A rendszerelmélet szerint minden önszerveződő rendszer intelligenciával rendelkezőnek bizonyul, és ezek a rendszerek egymással kölcsönös kapcsolatban állnak bonyolult módokon, ami elősegíti az életet. Az egyszerűbb rendszerek, mint a sejtek, nagyobb és bonyolultabb rendszereket alkotnak, mint a szervek és keringési rendszerek, amik még nagyobb és bonyolultabb rendszereket képeznek, mint a tölgyek, kacsák, tonhalak, birkák és emberek, melyek ligetekké, csapatokká, rajokká, nyájakká és falvakká állnak össze, ezek pedig erdőket, partmenti közösségeket, tengeri ökoszisztémákat, prériket és társadalmakat alkotnak. Ezek nagyobb rendszerekké állnak össze, például bolygókká, amik még nagyobb rendszerek részei. Minden rendszer egy egész, ami hozzájárul nagyobb egészekhez, és kisebb egészekből áll.
Egyszerűen megfogalmazva az intelligencia bármely rendszer képessége olyan kapcsolatok kialakítására, amelyek értelmesek és hasznosak annak a rendszernek más rendszerekhez való viszonyaiban. Gregory Bateson ökológus például az elmét úgy definiálta, mint szerveződési mintázatot, ami minden élő rendszer számára létfontosságú. Az elme nem korlátozódik az élet bizonyos formáira, hanem áthatja az ökoszisztémákat és az univerzumot is, mint a kölcsönható és szervező „mintázat, ami összekapcsol”. (6) A rendszerelmélet elismeri a nyilvánvaló intelligenciát, ami az egyedi emberi és állati intelligencián túl kiterjed a közösségekre, fajokra, ökoszisztémákra, Földre, és azon túl, és a másik irányban a szervek, sejtek és azok kisebb alkotóinak intelligenciájára. Nem nehéz látni, hogy az általunk ismert és tapasztalt valóság egészekből áll, amelyek nagyobb egészek részei, és ezek a nagyobb egészek még nagyobb egészek részei. Minden rész össze van kötve minden más résszel, úgy, hogy vagy magában foglalja azt, vagy azzal együtt egy nagyobb egészben benne foglaltatnak. Minden egész rész intelligenciája abban a képességben rejlik, hogy visszajelzést kap és kapcsolatokat létesít az összes vele összefüggésben álló többi rendszerrel, és ezáltal kibontakoztatja eleve létező képességét a nagyobb egészek szolgálatára.
Egy zenekarban, mint egy közösségben, az intelligencia lehetővé teszi, hogy az egyének egyedi hozzájárulást tegyenek, miközben visszajelzést kapnak a nagyobb egészektől, és értelmes, teljesen összefüggő módon szolgálják azokat. Az öröm kivirul az intelligens összekötöttség ilyen élményén keresztül – és az öröm lehet a végső célja a határtalan, örökké virágzó és átalakító kecses táncnak, ami kialakul a számtalan egymásba rakott rendszer univerzális összjátékából, melyek mindegyike számtalan másikat foglal magában, és számtalan másikban benne foglaltatik. Látjuk, hogy végső soron egy lény sem különálló; mind összeköttetésben áll és mind az intelligencia nagyobb rendszerein belül alakul ki, melyek a részek számára felsőbbrendűek és életadók.
A legnagyobb egész, ami magában foglal minden atomot, minden sejtet, minden teremtményt, közösséget, bolygót, csillagot, galaxist és univerzumot, az a rész – mondjuk egy emberi egyed – számára felfoghatatlan, és ösztönösen úgy érezzük, hogy az isteni, végtelen, örök, mindentudó, és túl van minden dualizmuson. Szó szerint nincs semmi ezen a legnagyobb egészen kívül, semmi, ami nem „az”. Nyelvünk teljesen kudarcot vall „annak” a leírásában, mert a nyelv alaptermészetéből adódóan tárgyakat és dolgokat alkot, és a végső egész, amelyen belül minden jelenség, mint benne foglaltatott egész lakozik, az semmilyen értelemben sem dolog – az semmitől sem különálló. Ennek az univerzális egésznek az intelligenciája felölel minden látszólagos részt egészen le a legapróbbig, és minden részben, mint annak az intelligenciája él. Dualista gondolkodásunk ezt nem tudja közvetlenül felfogni, mert ez túl van az általunk ismert létezésen és tapasztaláson. Ezt az univerzális intelligenciát csak nem dualista módon lehet érzékelni, intuitív fogékonysággal egy belső csendben, amit nem homályosítanak el koncepciók és kondicionált gondolkodás.
Az összes egymásba rakott egész – rendszerek, bolygók, közösségek, emberek, állatok, növények, sejtek, és így tovább – azért lehetséges, mert részt vesznek az univerzális intelligenciában, ami általuk és bennük működik. Ez az intelligencia az a képességük, hogy olyan kapcsolatokat létesítsenek, melyek létezésük szempontjából jelentőségteljesek, és szolgálják céljukat, vagy téloszukat. Minden egész rész télosza az, hogy szolgálja a nagyobb egészeket, amelyeken belül lénye létezik, és az univerzális intelligencia, amit a természetben látunk, az az összekötöttség és visszacsatolás e hálózatának a végtelenül bonyolult kiterjesztése. Egy adott lény intelligenciája ezért saját természetére specifikus, egészként, amit szolgálnak azok a részek, amikből áll, és részként, ami szolgálja a nagyobb egészeket, amikbe beágyazódik. Láthatjuk, hogy az intelligencia specifikus minden önszerveződő rendszerre, és mindegyiknek egyedi teleológiája, vagy rendeltetése van, aminek beteljesítésére intelligenciája alkalmas.
Például a tyúkként megnyilvánuló intelligencia fölöttébb alkalmas a tyúk rendeltetésének beteljesítésére, és belegondolva, ez az intelligencia lélegzetelállítóan összetett. Felügyeli és szabályozza a tyúk kapcsolatát azokkal az egészekkel, melyek az ő rendeltetését szolgálják, azaz a sejtekkel és rendszerekkel a testében, lehetővé téve az emésztést, kiválasztást, megfelelő vérnyomást és keringést, látást, hallást, reagálást a környezetére, szaporodást, immunrendszer adta védelmet, hormonok és enzimek százainak szabályozását, és így tovább. A tyúkként megnyilvánuló intelligencia szintén ügyel más tyúkokkal és a környezetével való kapcsolatára, amint élelmet keres, megállapítja helyét közösségének csípési sorrendjében, éjszaka felszáll az ágakra, hogy biztonságban legyen, párosodik egy kakassal, megépíti a fészkét, védi a fészekalját, tanítja a kiscsibéit, hogyan találjanak élelmet, és így tovább. Ez az intelligencia teszi lehetővé azt is, hogy saját egyedi módján szolgálja a nagyobb egészeket, hozzájárulva a családjához, a csapatához és fajának folyamatos kifejeződéséhez a fiatalok felnevelésével, részt véve a délkelet-ázsiai dzsungel ökoszisztéma közösségében, ahol a tyúkfélék évmilliók óta éltek és fejlődtek, és hozzájárulva az élet ünnepélyes kibontakozásához ezen a Földön és az univerzumban.
Könnyen láthatjuk, hogy óriási mennyiségű intelligenciabefektetés van egy tyúkban. Az intelligencia mindeme külső és magyarázható funkciói mellett a tyúknak van egy belső, szubjektív világa is, ami talán ugyanolyan fontos célja az univerzális intelligencia befektetésének. Talán soha nem ismerjük meg teljesen a tyúklét belső érzéseit, de nyilvánvaló bárki számára, aki volt tyúkok körül, hogy érzések óriási skálájával rendelkeznek. Milyen érzés napokig ülni néhány tojáson, gondosan vigyázva rájuk, és rendszeresen forgatva őket, hogy melegen maradjanak? És habozás nélkül életet és testi épséget kockáztatni a kiscsibék szenvedélyes védelmében a ragadozók ellen, miután megszülettek? Talán mi emberek nem tudjuk azt érezni, amit a tyúk érez, vagy elvesztettük a képességet, hogy tiszteljük őt, vagy átéljük az érzéseit, de ez nem jelenti azt, hogy az univerzális intelligencia, a végtelen teremtő jelenlét nem ismeri, értékeli, élvezi és szereti a tyúkot, és az ő életét. Ő létezik, ahogy mi létezünk, egyedi intelligenciával, ami több szinten irányítja és beteljesíti őt, és lehetővé teszi, hogy megfeleljen helyének a nagyobb rendben. Mint a miénk, az ő intelligenciája is tartalmaz tudatosságot, érzelmeket, vágyakat, és központi idegrendszert fájdalomreceptorokkal.
Amikor erőszakkal eltávolítunk egy tyúkot, halat, sertést, tehenet, vagy bármilyen állatot a természetes életéből, hogy étel céljából korlátozzuk és manipuláljuk őt, akkor módszeresen torzítjuk és frusztráljuk ösztönös intelligenciáját. A benne lévő univerzális intelligencia nem tud többé szabadon működni, és hozzájárulni és gazdagítani a nagyobb egészek sok szintjét, amiket szolgál. Ez egy óriási és tragikus támadás lényének lényege ellen, és elpusztítja rendeltetését. Amikor állatokat étel céljából bezárunk, tönkretéve családjukat és közösségi kapcsolataikat, kiirtva kapcsolatukat a Földdel és élőhelyeikkel, és akadályozva intelligens hajlamaikat, akkor nemcsak e lények ellen követünk el rendkívüli erőszakot, hanem az intelligencia teljes összekötött rendszere ellen is, ami támogatja őket, és amit ők szolgálnak. Eme erőszak elkövetésével saját intelligenciánkat is károsítjuk. Nem is tudnánk ilyen terveket és tevékenységeket végrehajtani anélkül, hogy már előre le ne mondanánk igazi intelligenciánk és rendeltetésünk nagy részéről. Hogyan lehetne valaha is életcélunk az, hogy elraboljuk egy másik élőlénytől élete célját?
Az állattartó hagyomány örököseiként természetesen ezt megpróbáljuk ésszerűsíteni, és azt mondjuk, hogy a haszonállatok soha nem léteztek volna állattartó és nagyüzemi telepi tevékenységeink nélkül, és ezért ők nem saját céljukért léteznek, hanem a mi céljainkért. A mondás szerint, ha Isten nem akarta volna, hogy megegyük az állatokat, nem húsból teremtette volna őket. Persze ugyanezt az emberekről is el lehetne mondani a kannibalizmus indoklására. Vagy azt is mondhatnánk, hogy ha Isten nem akarta volna, hogy az emberek megerőszakolják egymást, akkor nem teremtette volna őket erre alkalmas nyílásokkal a testükön. Saját sérülésünk miatt nem látjuk azt a vakságot és kegyetlenséget, ami mindig együtt jár ama gondolatainkkal, hogy mások a mi céljaink miatt léteznek. Az USA déli államaiban sem látták ezt a rabszolgatartók. És mégis, ha velünk emberekkel történne meg, hogy borzalmas bezártságba születünk, és rutinszerűen kasztrálnak, billogoznak, megerőszakolnak, sokkolnak, megcsonkítanak és őrületbe kergetnek, mert egy erősebb és „intelligensebb” faj csupán finom húsnak lát minket, biztosan abban reménykednénk, hogy ez a „felsőbbrendű” faj felismeri, hogy életünk célja nagyobb annál, mint hogy puszta árucikként bebörtönözzenek, megöljenek, becsomagoljanak, eladjanak és megegyenek minket. Ehhez hasonlóan, vissza kell nyernünk az önmagunk érzéketlenné tételekor elvesztett intelligenciánkat annak a tagadhatatlan igazságnak a felismeréséhez, hogy a rémült állatok millióinak a szemében, akiket pusztán élelmiszernek tekintünk, mi vérszomjas terroristák vagyunk.
Amilyen mértékben bármely egész rész elveszíti intelligenciáját, úgy veszíti el képességét az őt értelmesen irányító kapcsolatok létrehozásában, hogy teremtő módon szolgálja a nagyobb egészeket – élete valódi célját. Ahogy intelligenciánk növekszik, úgy nő képességünk az örömre és könyörületre. Jobban ráébredünk kapcsolatunkra az emberek családjával, az élet egész hálózatával, és minden élet végtelen forrásával, és vágyunk e nagyobb egészek szolgálatára. Ahogy intelligenciánk csökken, kikapcsoljuk magunkban a nagyobb egészek szolgálatát, kevésbé leszünk érzékenyek a tőlük jövő visszajelzésre, jobban énközpontúakká válunk és önmagunkkal foglalkozunk. Ez az érzéketlenség ostobasággá válik, és elkerülhetetlenül erőszakot, betegséget, boldogtalanságot, szenvedést és halált hoz magával.
Ez az igazság nem misztikus, és nem nehéz megérteni. Látjuk saját testünkben, ahogy a sejtek és rendszerek bámulatos intelligenciával működnek együtt, hogy lehetővé tegyék számunkra, a nagyobb egész számára, hogy egy időben együnk, ételt emésszünk, könyvet olvassunk, figyeljünk a környezetből jövő hangokra, szagokra, érzékelésekre, lélegezzünk, vért keringessünk, leégésből gyógyuljunk, elpusztítsunk rákos sejteket, hormonok és enzimek százainak szintjét szabályozzuk, és még talán növekvő magzatot is tápláljunk! A hétköznapi tevékenységek, mint a könyvolvasás, zongorázás, beszélgetés egy osztályban, vagy teniszezés, elképzelhetetlenek lennének milliónyi kisebb egész rész koncentrált, az egészt szolgáló intelligenciája nélkül, ahogy együttműködnek, számtalan létfontosságú kapcsolatot létesítve, és szinte elképzelhetetlenül szövevényes módon, állandóan figyelve a visszajelzéseket. Ha az együttműködés és intelligencia eléggé tönkremegy a testben, az eredmény gyorsan és elkerülhetetlenül betegség és halál.
Azok a sejtek, melyek többé nem szolgálják az egészt, vagy nem megfelelően válaszolnak a visszajelzésre, lényegében elkezdenek önmagukkal foglalkozni, és veszélyes, kárt okozó rákos daganatok kialakulásához vezetnek. Testünk intelligenciája tudja, hogy ezek a sejtek végül elpusztítanák a nagyobb egészt, amiben élnek és amitől függenek, és állandóan dolgozik, hogy felszámolja őket és helyrehozza a szaporodásukat kiváltó körülményeket. Testünk intelligenciája kapcsolatokat létesít és szolgál minket, a nagyobb egészt. Ugyanígy, az emberi intelligencia az a képesség, hogy értelmes kapcsolatokat hozzunk létre, és ha nem szolgáljuk a nagyobb egészeket, a nagyobb egészek ezt tudatni fogják velünk. A társadalom eltávolítja a neki kárt okozó egyéneket, és reméljük, hogy újra jól működővé teszi őket; mi történik, amikor társadalmak felelőtlenül károsítják a Földet? Ha intelligenciánk leromlik, akkor szem elől tévesztjük célunkat és egyre tompábban reagálunk azokra a nagyobb egészektől jövő egészséges visszajelzésekre, melyek intelligens rendszerként és alrendszerként létfontosságúak számunkra. Ha kultúránk intelligenciája eléggé leromlik, mi válunk azzá a gonosztevő rákos sejtté, amelytől úgy rettegünk önmagunkban.
Az élő rendszerekben az intelligenciát az határozza meg, hogy ezek a rendszerek milyen és mennyi visszajelzést képesek fogadni, és a visszajelzés fogadásának eme képessége szorosan összefügg az értelmes kapcsolatok érzékelésének képességével. Mivel minden állatfaj egyedi, ezért nyilvánvaló, hogy minden fajnak megvan a saját típusú intelligenciája, ami egyértelműen alkalmas téloszához, vagy rendeltetéséhez, a visszajelzésekhez, amiket kap, és a kapcsolatokhoz, amiket létrehoz. A kijelentés, hogy az egyik típusú intelligencia magasabbrendű, mint a másik, egy mesterséges értékrend felállításával figyelmen kívül hagyja ezt, és általában része egy feltevésnek, ami az emberi fajta intelligenciát gondosan felhelyezi a képzelt hierarchia csúcsára.
Azonban tudjuk, hogy az állati tudatosságnak szó szerint számtalan változata létezik, és sokféle olyan intelligenciával rendelkeznek, amivel úgy tűnik, az ember nem. A társállatokkal, például kutyákkal vagy macskákkal élő emberek gyakran elképednek ezen állatok intuitív képességein. Például, ahogy tanulmányok kimutatják, ezek az állatok gyakran tudják azt a pontos pillanatot, amikor a sok kilométerre lévő emberi társuk elhatározza, hogy hazatér. Számtalan egyéb példa mutatja, hogy nem-ember állatoknak olyan intelligenciája van, amin csak csodálkozhatunk: a tévedhetetlen hazatérésen és tájékozódáson, több ezer kilométeres vándorláson, és a kommunikáció olyan módjain, amelyekre materialista tudományunknak semmi magyarázata sincs. (7) Szomorúan ironikus, hogy miközben vágyakozva az űrbe tekintünk más intelligens életformák után kutatva, közös Földünkön az intelligens élet sok ezernyi faja vesz minket körül, akiknek tudatosságát, képességeit és szubjektív élményeit alig kezdtük el megérteni és megbecsülni.
A természetben elképesztő az intelligencia sokfélesége, mert a fajoknak, alfajoknak és egyedeknek mind vannak egyedi intelligencia jellegeik. A tudósok azonban, kultúránkban a legtöbb emberhez hasonlóan, jellemző módon vonakodnak a természet intelligenciájának sokféleségét felismerni és tisztelni, mert tudatosan és akaratlanul is részei egy olyan társadalomnak, ami az állatok feletti szinte teljes uralmat igényli. Párhuzamokat lehet vonni az USA polgárháború előtti déli államaival, amikor a rabszolgaság legális volt. A fekete emberekről – akik rabszolgák voltak, és az elnyomás és kizsákmányolás elszenvedői – az uralkodó kultúra „tudta”, hogy intelligenciájuk alacsonyabb szintű.
A sors nagy iróniája, hogy a többi állat intelligenciáját figyelmen kívül hagyva, triviálisnak feltüntetve és elnyomva aktívan csökkentettük saját intelligenciánkat. Ez manapság kulturális betegségünk bökkenője, ami miatt utunk olyan veszedelmes. Az állatok intelligenciájának tagadásával, és figyelmen kívül hagyva széles körű érző képességeiket, és a képességet, hogy a természetes világban saját módjukon alanyként éljenek, kultúránkat és önmagunkat tettük kevésbé intelligenssé. Technológiai kiválóságunk ellenére egyéni és kulturális intelligenciánk oly súlyosan korlátolt, hogy hatalmas erőszakos és kizsákmányoló rendszereket hozunk létre, melyek károsítják a Földet és óriási szenvedést okoznak embernek és állatnak egyaránt, és egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk az általunk okozott kárt és szenvedést. Amikor bármely élő rendszer figyelmen kívül hagy visszajelzéseket és elutasítja, hogy létrehozzon olyan kapcsolatokat, melyekhez egyedi típusú intelligenciája alkalmas, az az élő rendszer kevésbé élő, kevésbé tudatos, kevésbé szabad, kevésbé képes reagálni vagy alkalmazkodni, és saját életben maradásának szempontjából veszélyes helyzetben van. A nagyobb egészek, melyeknek a rendszer árt intelligenciájának és érzékenységének elvesztésével, természetesen, intelligenciájuk részeként ezt a rendszert korlátozni fogják és el fogják távolítani.
Mintha elhaltak volna az idegeink, és saját végtagjaink részeit vagdosnánk le, nem érezve fájdalmat, nem tudva az okozott kárról, és így hiányozna a motivációnk és a képességünk az önpusztítás megállítására. Például Dan Kindlon és Michael Thompson Raising Cain című könyvükben megvitatják az öngyilkosságok gyorsan emelkedő számát kamaszfiúk között: a tizenöt évesek 14%-a bármely adott napon öngyilkosságra gondol. (8) Mégis, tud-e bárki erről a tragédiáról, aggaszt-e valakit, vagy törődik-e ezzel bárki? Harminchatezer hektár esőerdő pusztul el minden nap, emiatt naponta közel száz növény- és állatfaj pusztul ki, (9) mi mégis tökélyre fejlesztettük a szétkapcsolás kifinomult művészetét, és nagy gyakorlattal nem veszünk tudomást erről és más jelenleg zajló, ember okozta tragédiákról. Hogyan tudunk könyörtelenül óceánokat letarolni a túlhalászással, állatok élőhelyeit elpusztítani a mezőgazdaság mérgező hordalékaival, és megtizedelni hatalmas, összetett esőerdőket marhalegeltetéssel, évente sok ezer faj kipusztulását okozva? Hogyan lehetünk ilyen gondatlanok profitot hajszoló törekvéseinkben, genetikailag módosítva élőlényeket és élő bolygónkat tönkretéve katonai és mérgező hulladékkal?
Az állatok megevésének társadalmi indíttatású tette az, ami a kulturális és személyes intelligencia eme elvesztéséért elsősorban felelős. A haszonállatok bezárása, megcsonkítása és megölése annyira alapvetően kegyetlen és ocsmány – főleg abban az óriási mértékben, ahogy ma az állatokat lemészárolják és kizsákmányolják –, hogy egyéni és közös intelligenciánk nagy területeit kell eltompítanunk ennek megtételéhez.
A kognitív intelligencián túl létezik az erkölcsi intelligencia, a késztetés a cselekvésre, mások szenvedésének enyhítésére. A károkozás az állatoknak, hogy megehessük a húsukat, tejüket és tojásukat, spirituális lényekként annyira eredendően felkavaró és taszító a számunkra, hogy ahhoz, hogy rávegyük magunkat a megtételére, az állattartó kultúrának születésünktől fogva butítania kell minket, lecsökkentve természetes könyörületünket. Az igazi természetünk alapját alkotó egészséges könyörület eme elnyomása talán még súlyosabb, mint a kognitív intelligencia sorvadása. Komoly bizonyíték van arra, hogy kultúránkban a gyerekeket, különösen a fiúkat úgy nevelik, hogy kemények legyenek és kikapcsolják az empátia és védelmezés természetes érzéseit – ez a folyamat lényeges egy állattartó kultúrában, ahol férfiként a fiúknak rendszeresen kell majd uralkodni a haszonállatok felett és megölni őket. A kemény, durva férfiak, akikben ki van kapcsolva intelligenciájuk és könyörületük belső forrása, egy ijesztő és pusztító erő ezen a Földön, és egy olyan állattartó kultúrában, mint a miénk, gyakran ők a példaképek, akiket a fiúk természetesen utánoznak.
Ez az intelligenciánk és könyörületünk elvesztéséért felelős szétkapcsoltság ugyanolyan mélyen sújt jól fizetett tudósokat, orvosokat, politikusokat és papokat, mint kétkezi munkából élő gazdákat és dolgozókat. Minden esetben szűkíti a látómezőt, elfogulttá tesz személyes és nemzeti érdekek iránt, és a bűntudat és erőszak óriási tárolóját hozza létre, ami táplálja a háborúk tüzét, betegséget, elnyomást, és a mások szenvedése iránti közömbösséget. Kölcsön kenyér visszajár. Ha az elnyomás és kirekesztés magvait vetjük el, elveszítjük az intelligenciát és könyörületet, és az élet terhes és zavarodott küzdelemmé válik.
Összekötöttségünk igazságán alapul a leguniverzálisabb spirituális tanítás, ami kultúrától függetlenül lényegében a világ összes vallási hagyományában megtalálható. Megjelenik pozitív módon is, az Aranyszabályként (azt tegyük másokkal, amit szeretnénk, ha velünk tennének), és semlegesebb formában is, az ok és okozat törvényeként (bármit teszünk másokkal, az vissza fog szállni ránk). Egyszerűen fogalmazva, soha nem számíthatunk boldogságra, ha szenvedést okozunk másoknak, szabadságra, ha bezárunk másokat, egészségre, ha betegséget okozunk másoknak, jólétre, ha lopunk másoktól, vagy békére, ha erőszakosak vagyunk másokkal és félelmet keltünk bennük. A buddhisták azt mondják, bármilyen magot vetünk el és ápolunk testünk, beszédünk és elménk tetteivel, az növekedni fog, és gyümölcseiket életünkben bőség, öröm, szeretet és belső béke, vagy düh, nyomor, fájdalom és nélkülözés formájában fogjuk megkapni. Az Újszövetség szerint „áldottak az irgalmasok, mert irgalomban részesülnek” (Máté 5:7). Ahogy felszabadítunk másokat, szabaddá válunk; ahogy szeretünk másokat, úgy szeretnek minket; ahogy bátorítunk másokat, úgy bátorítanak minket; ahogy áldunk másokat, úgy áldanak minket; ahogy örömöt és gyógyulást hozunk másoknak, úgy találunk örömöt és gyógyulást életünkben.
Ez a kortalan bölcsesség az intelligencia és könyörület alapja, mert szilárdan az összekötöttség igazságán alapul. Ennek fényében láthatjuk, hogy rossz bánásmódunk az állatokkal hogyan jár fájdalmas hatásokkal számunkra. Az irónia lélegzetelállító. Például az állatok a szabadban sosem kövérek, de a haszonállatokat erősen korlátozzák, speciális étrenden tartják, és gyógyszereket és hormonokat adnak nekik, hogy természetellenesen felhizlalják őket (kilóra adják el őket, végül is). Az elhízás súlyos probléma a mindenevő emberek között, az amerikaiak 60%-a túlsúlyos, és 26%-uk elhízott. (10) Ennek az orvosi költségei dollármilliárdokra rúgnak, a pszichológiai költségek, bár nem számszerűsíthetők, óriásiak. Elvetjük az elhízást a csirkék, pulykák, sertések és tehenek milliárdjaiban, és önmagunkban aratjuk le. A butterball (vajgolyó) pulykákat úgy tartják, etetik és korlátozzák, hogy olyan kövérek, hogy már nem tudnak nemi aktusban részt venni. Ami azt illeti, ugyanez egyre több emberrel is megeshet.
A húsukért tartott állatok a szabadban családokban élnek, és összetett, éltető, életüket gazdagító társadalmi kapcsolatokban állnak egymással a nyájaikban, csapataikban, rajaikban és közösségeikben. Az állattartás során minden családi kötelék elpusztul, a kisbabákat gyorsan eltávolítják az anyjuktól, és minden állatot különálló termelési egységként kezelnek. Ezt vetjük el, és mindenhol láthatjuk, hogy mit aratunk az emberi kultúrában: a család felbomlását. Amit az állatokkal teszünk, azt magunkkal tesszük. Minden eddiginél erősebb a családok felbomlása, a szülők különválnak, a gyerekeket elhagyják, vagy ők mennek el, és az emberek magányos „termelési egységként” elidegenednek egy szívtelen, versenyre épülő gazdasági rendszerben.
A nőstény haszonállatokat természetellenesen korai vemhességbe kényszerítik hormonok adagolásával, főleg a tojás, tej és sertés ágazatokban, mert olcsóbb, mint ha etetni kellene őket, amíg természetesen elérik a nemi érettséget. Még csak kölykök, amikor erőszakos úton megtermékenyítik őket az állattartó telepeken. Ez a tevékenység természetellenes ösztrogén és egyéb hormon adagot juttat a sajtba, tejbe, és egyéb, gyermekeink által fogyasztott tejtermékekbe – különösen a lányokat természetellenesen korai szexuális fejlődés, és terhesség felé taszítva. Ez az egyik fő hajtóerő a tinédzser terhességek és abortuszok traumája mögött, de ritkán hallunk embereket erről beszélni.
Egy másik figyelemreméltó példája annak, hogy azt tesszük önmagunkkal, amit az állatokkal, az az emberi csecsemők szexuális csonkítása. Az élelmiszertermelő rendszerünkbe született fiatal hím állatokat lényegében mind érzéstelenítés nélkül kasztrálják, hogy könnyebb legyen uralkodni felettük, mielőtt felhizlalják és megölik őket. Bár nyilvánvalóan nem ivartalanítjuk összes fiúgyermekünket, eléggé beszédes a tény, hogy ma az USA-ban a leggyakoribb sebészi beavatkozás a tehetetlen fiú csecsemők körülmetélése. Amint Ronald Goldman bemutatja a Circumcision: The Hidden Trauma című könyvében, ezt még mindig teljes természetességgel csinálják, bár bebizonyosodott, hogy ártalmas, és nem szolgál hasznos célt. (11) Az egyes állattartó kultúrák által végrehajtott női körülmetéléshez hasonlóan, a mi kultúránk által elvégzett férfi körülmetélés is csökkenti a nemi szerv érzékenységét. A pénisz előbőre a szemhéjunkhoz hasonló membrán, ami a pénisz fejét védi és nedvesen tartja, és amikor a pénisz merev, a nemi aktus során nagyobb érintkezési felületet tesz lehetővé. Az előbőrt a csecsemőkben levágva az érzékeny fej állandóan fedetlenül van, és fokozatosan extra sejtrétegeket növeszt, amik védik és csökkentik az érzékenységét. Erekciókor a körülmetélt pénisz bőre is természetellenesen feszes. Kultúránkban a legtöbb férfit valójában a beleegyezése nélkül fizikailag megcsonkítják, úgy, hogy az csökkenti a szexuális élményt átélő képességüket. Nehéz tudni azt, hogy mi ennek a hatása a kapcsolatokra, szexuális zavarokra és a nők szexuális élményeire, de az biztos, hogy ez mind összefügg.
A körülmetélés azért maradhat fenn, mert az apák hajlanak azt tenni fiaikkal, amit velük tettek, és részben azért, mert az orvosi társadalom gyakran ezt ajánlja. Minden sebészi beavatkozás több jövedelmet jelent az orvosoknak és kórházaknak, és mi történik azzal az összes, emberi péniszről levágott előbőrdarabbal? Nem dobják el csak úgy! Nagy pénzt kapnak érte, amikor eladják a gyógyszergyártó cégeknek, akik azt a termékeikben felhasználják. Szívbemarkoló tükröződése ez annak a régi szokásnak, hogy a vágóhidak eladják a sertés hasnyálmirigyeket ugyanannak a gyógyszeriparnak inzulingyártás céljából. A sebezhető állati csecsemőket lefogják és megtámadják, hogy testrészeiket eladhassák, és a sebezhető emberi csecsemőket ugyanúgy lefogják és megtámadják, hogy testrészeiket eladhassák. A körülmetélés a kórházakban érzéstelenítés nélkül végzett, messze a legfájdalmasabb sebészi beavatkozás, amint Paul M. Fleiss, M.D. rámutat:
Valójában a kisbabák a felnőtteknél erősebben éreznek fájdalmat, és minél kisebb a baba, annál erősebben érzi a fájdalmat. Ha egy felnőttön kellene körülmetélést végezni, érzéstelenítőt és műtét utáni fájdalomcsillapítót kapna. Az orvosok szinte sose adják egyiket sem a kisbabáknak. Az egyetlen ok, amiért az orvosok érzéstelenítés nélkül megúszhatják a kisbabák körülmetélését, hogy a kisbabák védtelenek és nem tudják megvédeni önmagukat. Ordításait a fájdalomtól, rémülettől és kíntól figyelmen kívül hagyják. (12)
A csecsemők tehetetlenek és nem vághatnak vissza, ezért félelmüket és fájdalmukat – a mi félelmünket és fájdalmunkat – mint a kismalacok és a többi haszonállat félelmét és fájdalmát is, egyszerűen figyelmen kívül hagyják.
A fiatal hím állatok millióinak kasztrálása még egy következménnyel jár a férfi emberekre nézve, hiszen eme herélt állatok húsát és váladékait elfogyasztva a férfiak lassanként gyakran elveszítik szexuális képességüket. A lerakódó telített állati zsír és koleszterin kérlelhetetlenül elzárja nemi szervük vénáit és artériáit, és végül nem jut oda elég vér egy erekció fenntartásához. A férfias brutalitás eme megalázó és költői következményén kívül pozitív összefüggést találtak az állati ételek fogyasztása, valamint a prosztatarák (13) és az alacsonyabb spermaszám között is. (14) A kegyetlenséget és halált fogyasztva lehet, hogy egy férfi beleillik a kemény férfiasság kulturálisan elfogadott modelljébe, ám ennek abszurdságát löttyedt, impotens szerve mutatja.
Ugyanaz az alapelv játszódik le újra és újra, megdöbbentő változatossággal. Óriási mennyiségű drogot pumpálunk védtelen állatok milliárdjaiba. Közben átélünk drog szenvedélyrabságot, droggal való visszaélést, drogfüggőséget, és az összes horrort és traumát, amik azokból a mellékhatásokból, elbutulásból és veszedelmekből adódnak, hogy receptre felírt és tiltott anyagoktól egyre inkább bedrogozott társadalomban élünk. A tenyésztett állatokat arra kényszerítjük, hogy rendkívül szennyezett és mérgező környezetben éljenek, az ezernyi bezárt és túlzsúfolt állat trágyája és vizelete miatt tömény ammóniától mérgezett levegőt szívják be, saját ürülékükben éljenek, és szennyezett takarmányt egyenek. Azt látjuk, hogy egyre inkább saját szennyünkben élünk, ahogy levegőnk, vizünk és ételünk egyre szennyezettebbé válik.
Arra kényszerítjük az állatokat, hogy rendkívül stresszes körülmények közt éljenek. Azt látjuk, hogy egyre inkább stresszes körülmények közt élünk. Korlátozzuk és bebörtönözzük az állatokat. Azt látjuk, hogy a társadalmi és gazdasági nyomás fokozódásával egyre inkább korlátozva érezzük magunkat, a börtönlakók száma pedig robbanásszerűen növekszik. (15) Az állatokat szüntelenül termelésre kényszerítjük, és azt látjuk, hogy szüntelenül termelésre kényszerítenek minket. Rossz egészséget kényszerítünk a haszonállatokra mérgező, stresszel teli és reménytelen helyzetekbe bezsúfolva őket, és azt látjuk, hogy betegségeink egyre gyakoribbak. A nagyüzemi telepeken tartott állatok millióit kergetjük őrületbe természetes vágyaik és késztetéseik teljes frusztrálásával és eltorzításával, és azt látjuk, hogy az ember mentális betegségei sokasodnak.
Sebezhető és védtelen állatok millióit terrorizáljuk naponta fájdalmas sokkolással, veréssel, billogozással, csőreltávolítással, szarveltávolítással, kasztrálással, fülbevágással, orreltöréssel, és arra kényszerítve őket, hogy végignézzék más állatok megölését, mielőtt őket megölnénk. Ahogy terrorizálunk, úgy egyre jobban félünk a terrorizmus árnyékától, és dollármilliárdokat öntünk a „terrorizmust megfékező” kampányokba. Óriási méretekben lopunk az állatoktól, és becsapjuk őket: ellopjuk kisbabáikat, testüket, tejüket, tojásukat, mézüket és életüket, és becsapjuk őket csalis horgokkal, csalétkekkel, hálókkal és vágóhidi alagutakkal. Azt látjuk, hogy olyan társadalomban élünk, ahol egyre elterjedtebb a becsapás és rablás, ahol a ragadozó kapitalizmus és kifinomult reklám együttműködik egy olyan légkör létrehozásában, ami legalizálja a profit nevében a megtévesztést, és a befektetés megtérülésének nevében a tisztességtelen fortélyt.
Ketrecekbe kényszerítjük a haszonállatokat, és azt látjuk, hogy egyre többen élünk őrzött közösségekben, rácsok és zárak mögött. Túlzsúfoljuk őket, és egyre túlzsúfoltabbak vagyunk. Milliószámra kínozzuk őket, és az Amnesty International arról számol be, hogy az ember ember általi megkínzatása sosem volt gyakoribb. (16) Valójában az emberi kínzás egyik legelterjedtebb módszere, az elektrosokk, azért kedvelt, mert súlyos fájdalmat okoz, miközben alig hagy fizikai sebet. Az Amnesty International szerint ezt a technológiát USA-beli cégek fejlesztették ki az 1970-es években állatokon való használatra, és most világszerte 120 cég (70 az USA-ban) készít elektrosokkoló készülékeket, amiket állatokon és embereken is használnak. (17)
A haszonállatokat gyakran szándékosan éheztetik – időnként a tyúkokat éheztetik a „kikényszerített vedlés” részeként, hogy testüket egy újabb tojásrakási ciklus elkezdéséhez sokkolják, néha ez takarékoskodás a takarmánnyal, vagy csak hanyagság. Azt látjuk, hogy kultúránk tele van anorexia nervosa-val, ahogy az emberek, főleg nők éheztetik magukat, néha halálra. És még a gabona túltermelése mellett is – bár azzal a gazdagok által elfogyasztott állatállományt etetik – sok ezer szegény ember, főleg gyerek, hal meg naponta az éhezés miatt.
Az élelmiszertermelő rendszerünkbe született nőstény állatok számára meghatározó élmény az ismételt nemi erőszak. Ezt „mesterséges megtermékenyítésként” szépítgetik, de ez kikényszerített nemi erőszak: fiatal nőstény sertéseket, teheneket, juhokat, kecskéket, pulykákat, tyúkokat, kacsákat és más állatokat emberek ismételten megerőszakolnak, hogy utódokat hozzanak létre, mielőtt megölik őket. E védtelen nőstényállatok számára az emberek sorozatos nemi erőszak és gyilkosság elkövetői. Fiatal nőstény pulykákat például átlagosan hetente kétszer erőszakolnak meg, 12-16 hónapon át, amíg levágják őket pulykalevesnek, vagy bébiételnek. (18) A megtermékenyítés rendszeres szexuális visszaélése mellett az állattartó telepeken sok állat – különösen sertés – esik áldozatul a dolgozók szexuális visszaélésének, ahogy ezt ott dolgozók titokban dokumentálták. A nemi erőszak kultúránk központi metaforája, és rendkívül súlyos probléma: az USA-ban átlagosan két percenként válik egy nő vagy lány nemi erőszak vagy szexuális támadás áldozatává. (19) Az állattartáshoz hasonlóan, ahol a nőstényen és az anyán brutálisan uralkodnak és a profitért kihasználják, emberi társadalmunkban a női és anyai értékeket elnyomják, és a nőknek nem adják meg a férfiakkal egyenlő státuszt. Ennek a nőiesség, és konkrétan a nőstényállatok feletti folyamatos, láthatatlan uralomnak óriási következményei vannak, és nagymértékben megmagyarázza a nők alacsonyabb státuszát társadalmunkban. Az állatokat csupán húsnak és elfogyasztandó tárgynak tekintve azt látjuk, hogy az állatokhoz hasonlóan a nőket is gyakran csak szexuális használatra való húsnak tekintik. Ahogy Carol J. Adams rámutat, kultúránkban az állatokat és a nőket összeköti a pornográfia, a reklám és a populáris média: a „haszonállatot” szexualizált nőstényként láttatja, aki azt akarja, hogy megegyék őt, a nők pedig szexuális tárgyakként kötődnek az állatokhoz, akik azt akarják, hogy használják őket.
Amint az állattartó telepeken rájuk kényszerített bizarr körülmények révén betegséggel sújtjuk az állatokat, azt vesszük észre, hogy új, halálos betegségek kísértenek minket és söpörnek végig rajtunk, mint a SARS, AIDS, kergemarhakór, sokféle agresszív influenza, továbbá a TBC, streptococcus és E. coli gyógyszerekre rezisztens törzsei, és más, kórokozók által terjesztett betegségek. Az állatokat annyira összezsúfoljuk, ami soha nem fordulna elő a szabadban, széttörjük társadalmi struktúráikat, rávesszük őket, hogy állatok ürülékét, vérét, húsát és szerveit egyék meg, amit normális esetben soha nem tennének, és rutinszerű kannibalista viselkedésre kényszerítjük őket olyan takarmánnyal etetve, amit saját fajtársaik testrészeivel „dúsítottunk”. Ezzel az állattartó létesítményeket a halálos vírusok, baktériumok, paraziták és proteinek táptalajává tesszük, melyek kialakulására a természetben soha nem lenne semmi esély. Ezek a kórokozók, mint a kergemarhakórért felelős prion, belénk kerülnek, amikor e megkínzott teremtmények testéből származó ételt vagy gyógyszert elfogyasztjuk. Amint Michael Greger, M.D. rámutat, az agresszív influenzákat könnyű visszavezetni a túlzsúfolt állattartó és vágóhidi létesítményekre, (20) csakúgy, mint a Salmonella, E. coli, Listeria, Campylobacter és más kórokozók által okozott betegségek elterjedtségét. A haszonállatok intenzív bezártsága a stressz, betegségek és kórokozó fertőzések magas szintjével jár az általunk elfogyasztott állatokban. Az ágazat nagy mennyiségű gyógyszer és antibiotikum adagolásával küzd ez ellen, hogy az állatok életben tudjanak maradni a vágósúly eléréséig. Ez az emberi egészség szempontjából csak súlyosbítja a problémát, mert az antibiotikumok és más gyógyszerek elősegítik a baktériumok és vírusok még szívósabb és gyógyszerekre még rezisztensebb törzseinek kifejlődését. Jól ismert, hogy ez a szokás a kórokozók új és halálosabb törzseihez vezet, például a tuberkulózis bacillusnál, ami annyira rezisztens a gyógyszerekre, hogy a betegség leküzdéséhez használt mérgező gyógyszerek óriási mennyisége által okozott szenvedést rosszabbnak tartják magánál a betegségnél. Ezt nem nehéz megérteni, az új betegségek és az egyre nagyobb, intenzív nagyüzemi állattartó létesítmények mégis tovább szaporodnak. Ezekről kevés nyilvános vita zajlik, mert mindkettő erősen nyereséges, a népesség pedig képtelen szembenézni étkezési szokásaival. Betegség magját vetve el a védtelen állatokban, csak ugyanazt arathatjuk le önmagunknak.
Szelet vetve számtalan módon aratjuk a viharokat. Horrort kényszerítve az állatokra, a horror növekedését látjuk a tömegmédiában és a szórakoztatóiparban. Ahogy étel miatt megöljük a fiatal állatokat, azt látjuk, hogy égbe szökik a gyerek és kamasz öngyilkosságok száma. Ahogy szándékosan felbőszítjük az állatokat, például a rodeókban, azt látjuk, hogy saját dühünk fokozódik. Amint szándékosan félelmet keltünk bennük, például a félelmet vizsgáló laboratóriumi kísérletekben, azt látjuk, hogy saját krónikus félelmünk növekszik. Amint csontritkulást okozunk nekik a tej- és tojástúltermelés kikényszerítésével, azt vesszük észre, hogy mi magunk szenvedünk a csontritkulás járványától. Amint szándékosan tömjük őket, hogy létrehozzuk a kacsák és libák megnagyobbodott és beteg máját, amit libamájként megeszünk, azt vesszük észre, hogy állandóan túlzabáljuk magunkat mérgező anyagokat tartalmazó ételekkel, így károsítva májunkat és egyéb belső szerveinket. Ahogy arra kényszerítjük az állatokat, hogy kövérek, betegek, túlzsúfoltak, idegesek és feszültek legyenek, mi ugyanolyanná válunk. Ahogy természetellenesen feldolgozott, vegyszerekkel teli táplálékkal etetjük őket, azt vesszük észre, hogy élelmiszerboltjaink tele vannak ételnek titulált, hasonlóan mérgező termékekkel. Ahogy kis kockákba zárjuk be őket, azt vesszük észre, hogy minket is általunk készített irodai fülkékbe zárnak. Ahogy figyelmen kívül hagyjuk az állatok szenvedését, úgy hagyjuk figyelmen kívül egymás szenvedését. Ahogy megtagadjuk az állatoktól méltóságukat és magánéletüket, megtagadjuk saját méltóságunkat, és azt látjuk, hogy magánéletünk egyre zsugorodik. Ahogy erőtlenségre kényszerítjük őket, egyre erőtlenebbnek érezzük magunkat. Ahogy puszta árucikké silányítjuk őket, úgy válunk mi magunk puszta árucikké. Ahogy elpusztítjuk képességüket életcéljuk beteljesítésére, úgy veszítjük szem elől saját célunkat. Ahogy megtagadunk tőlük jogokat, úgy veszítjük el saját jogainkat. Ahogy rabszolgává tesszük őket, úgy válunk mi magunk rabszolgává. Ahogy megtörjük lelküket, úgy törik meg saját lelkünk. Ahogy vetsz, úgy aratsz.
A nagyvárosok kórházainak szívosztályai a szívkoszorúér-műtétek futószalagjaivá váltak. Emberek tömegei mennek rajtuk keresztül naponta, egyik a másik után, hogy elvégezzék rajtuk ezt a költséges és radikális beavatkozást. Általában olyan emberek, akik sok állatot megettek. Eközben állatokat sorakoztatnak fel a vágóhidak feldolgozó szalagjainál és felvágják őket, egyiket a másik után. Az emberek megeszik őket és kórházakban állnak sorba, hogy felvágják őket, egyiket a másik után. Ahogy vágsz, úgy vágnak fel téged.
A tudósok most keményen dolgoznak, hogy olyan haszonállatokat tenyésszenek ki, akik annyira tompák, érzéketlenek és kontrollálhatók, amennyire csak lehet, hogy jobban túléljék azt az elképzelhetetlen fájdalmat és stresszt, aminek elviselésére kényszerítik őket az állattartó telepeken. Állatokat akarnak előállítani minimális érzéssel és tudatossággal, megtört lélekkel született állatokat életkedv és cél nélkül, kivéve, hogy szolgálják uralkodóik céljait. Ez üzleti szempontból jó lenne. Amilyenné teszünk másokat, olyanná válunk mi magunk – és ebben az esetben talán már nagyrészt olyanná váltunk.
Bárcsak mélyen elgondolkodnánk az Aranyszabály bölcsességén, mielőtt túl késő lesz, és elkezdenénk ténylegesen aszerint élni, tisztelve a nekünk kiszolgáltatott állatokat. Különben jövőnk borzalmasan gyászos lehet: mindazt, aminek az átélésére másokat kényszerítünk, végül mi magunk fogjuk megtapasztalni.
„Az emberek szeretnek megállapodni. Csak addig van bármi remény számukra, amíg nem állapodtak meg.”
– EMERSON
„Nem kevesebb, mint az erőszak egy formája megpróbálni rávenni a gyerekeket az állati hús mérgező anyagaira, durva ízére és részvéttelen állagára.”
– JON WYNNE-TYSON
„Ez irtózatos! Nemcsak az állatok szenvedése és halála, hanem az, hogy az ember szükségtelenül elnyomja önmagában a legmagasabb spirituális képességet – az együttérzést és sajnálatot a hozzá hasonló élőlények iránt –, és saját érzéseit megsértve kegyetlenné válik.”
– LEV TOLSZTOJ
Ahelyett, hogy az állatok intelligenciáját és életcélját tagadva és elpusztítva csökkentenénk saját intelligenciánkat és könyörületünket, ünnepelhetnénk, tisztelhetnénk és megbecsülhetnénk azt a rendkívül változatos intelligenciát, szépséget, képességet és adottságot, amivel az állatok rendelkeznek, és amivel hozzájárulnak világunkhoz. Fel tudnánk szabadítani magunkat az ő felszabadításukkal, és hagyva őket, hogy beteljesítsék életcéljukat, amelyre sajátos intelligenciájuk vágyik. Tisztelhetnénk életüket és kedvesen bánhatnánk velük. Tudatosságunk és könyörületünk virágozna, több szeretetet és bölcsességet hozva kapcsolatainkba egymással. Sokkal nagyobb harmóniában élhetnénk az univerzális intelligenciával, ami életünk forrása. Ahhoz azonban, hogy így tegyünk, véget kellene vetnünk annak, hogy az állatokat árucikknek tekintsük, és ez azt jelenti, hogy véget kellene vetnünk annak, hogy ételként tekintsünk rájuk.
Ha általában megnézzük az állatokat, felismerjük, hogy talán a legalapvetőbb és leglényegesebb dolog, amire a szülő megtanítja az ivadékát, az a táplálkozás módja. A táplálék megtalálásával, előkészítésével és megevésével minden faj felnőtt egyede közvetlenül és a példájával is tanítja a fiatalokat. Mi emberek ebben nem különbözünk. Sőt, mivel mi csecsemőként sebezhetőbbek vagyunk a többi állatnál, az étel oktatása még fontosabb számunkra. Legkoraibb és legalapvetőbb kapcsolataink szüleinkkel az ételről és étkezésről szólnak.
Születésünktől fogva kapjuk édesanyánk tejét. Nekünk és minden emlősnek ez a táplálás testesíti meg azt, hogy szeretnek, táplálnak és védenek minket, kapcsolatunkat anyánkkal, és mindazzal, amit anyánk képvisel. Testéből szült meg minket, és emlőjéből táplált minket. Ő jelképezi az élet végtelen mátrixát, a hatalmas szerető intelligenciát, ahonnan származunk, és ami minden élet forrása, ami táplál és szeret minden teremtményt, mint határtalan lényén belül az ő megnyilvánulásait. A táplálkozás anyánk mellén az egyik legerőteljesebb, jelképes természetes cselekedet, amiben mi emberek részt vehetünk. Biztonságban vagyunk, szeretnek és táplálnak minket, és közvetlen kapcsolatban állunk életünk szeretetteljes, rejtélyes forrásával. Végtelenül megbízunk anyánkban és az ő tejében.
Ahogy nagyobbak, erősebbek és függetlenebbek leszünk, anyánk különleges pépes ételt készít nekünk. Gyerekként igen jelentős számunkra, amikor anyánk leszoktat minket az anyatejről, és megtanuljuk, hogyan együk meg saját ételünket, és hogyan együnk egyedül. Valószínű, hogy az anyatej felkavaró elvesztése különösen erősen bevési a helyette kapott ételt fiatal és befolyásolható elménkbe. Elveszítjük a szoptatás meleg, bensőséges légkörét, és pépesített bébiételként elkezdjük enni szüleink ételét – köztük csirkét, borjút, sajtot, és más állati termékeket. Ahogy növekedünk, a hús, tejtermék és tojás mennyisége növekszik, és egyre nyilvánvalóbbá és tagadhatatlanabbá válik. Testünket és elménket világunk legnagyobb erői szoktatják (szüleink és családunk), és a legerőteljesebb módokon (gondozásunkon és etetésünkön keresztül), arra, hogy azt higgyük, hogy mi természet szerint mindenevők, sőt húsevők vagyunk, és ezért ragadozók. Nem csoda, hogy oly nehéz megkérdőjelezni az ételeket, amiket eszünk, és hogy ez a tabu oly mélyen gyökerezik!
Nem tudnánk életben maradni a szüleink által adott étel – szeretetük és irántunk való törődésük kézzelfogható és elfogyasztható kifejeződése – nélkül. Ahogy befogadtuk ételüket, osztozunk velük, értékrendjükben és kultúrájukban. Minden étkezéssel, naponta háromszor, ételük a lényünkké vált. Kultúrájuk és ételük a mi kultúránkká és ételünkké vált.
Legtöbben ellenállunk, ha azt mondják nekünk, hogy rászoktattak minket. Végül is, szabad országban élünk, és szeretjük azt hinni, hogy szabadon jutottunk el ahhoz a meggyőződéshez, hogy állati termékeket kell ennünk, és ez természetes és helyes tennivaló. Valójában örököltük ezt a meggyőződést. Rászoktattak minket a lehető legmélyebben gyökerező és leghatékonyabb módon, kiszolgáltatott csecsemőként; mégis, mivel kultúránk tagadja a rászoktatás létezését, a folyamat valósága láthatatlan, nehézzé téve legtöbbünk számára az igazság fel- vagy beismerését. Dühösek lehetünk, ha valaki egyáltalán azt sugallja, hogy anyánk szeretetteljes ételei és apánk kerti sütögetései a rászoktatás módjai voltak. Anyánk és apánk nem szándékozott rászoktatni minket, ahogy az ő szüleik sem szándékoztak rászoktatni őket. Ezzel együtt, jó öreg állattartó kultúránk elsősorban a családon, másodsorban vallási, oktatási, gazdasági és kormányzati intézményeken keresztül kierőszakolja a rászoktatás folyamatát, hogy minden nemzedékben reprodukálja önmagát és tovább folytatódjon.
A belénk nevelt meggyőződések azért állnak ellen a gondolkodásnak és kételkedésnek, mert nem szabadon, saját magunktól jutottunk el hozzájuk. Ha kérdőre vonják egy olyan meggyőződésünket, amihez önmagunkban belül küzdve jutottunk el, energikusnak érezzük magunkat és örülünk a lehetőségnek, hogy elmélyítsük tudásunkat, nézetet cseréljünk, fejlődjünk. Ha azonban a meggyőződést belénk nevelték, idegesek és irritáltak vagyunk, ha azt kérdőre vonják. Nem a mi meggyőződésünk, mégis elhisszük. Ezért próbáljuk megváltoztatni a témát, és ha az nem működik, elterelést alkalmazunk, bezárkózunk, elmegyünk, vagy megtámadjuk azt, aki kérdőre vonja belénk nevelt meggyőződésünket. Megtesszük, amit csak tudunk, hogy meggátoljuk a visszajelzést vagy a kérdezést. Mivel a meggyőződést akaratlanul fogadtuk el, nem tudjuk azt megvédeni vagy támogatni, de nem szabad tudnunk semmilyen belső vagy külső visszajelzésről, ami azt kérdőre vonná.
Ez az erőltetett tudatlanság egyfajta páncéllá válik, ami eltompítja az elmét és elfojtja bennünk azt a létfontosságú spirituális szikrát, ami a növekvő megértésen és belső szabadságon át a magasabb tudatosságot keresi. Óriási az az ár, amit a vitán felül álló, belénk nevelt és örökölt meggyőződésekért fizetünk. Amint kritikátlanul elfogadjuk a kulturálisan átadott meggyőződéseket és vakon a képviselőik leszünk, gyermekek maradunk, erkölcsileg és spirituálisan is. Mivel elménket kondicionálják, és képtelenek vagyunk megkérdőjelezni a kondicionálást, ezért nehéznek találjuk, hogy éretté váljunk és közreműködjünk egyéni ajándékainkkal. Dalunk elhalhat bennünk anélkül, hogy valaha is végigdaloltuk volna, mindenkinek veszteséget okozva, különösen önmagunknak.
Ha azt akarjuk, hogy spirituálisan és morálisan felnőjünk, és ha táplálni akarjuk önmagunkban az intelligencia, könyörület és szabadság magjait, meg kell kérdőjeleznünk az alapvető feltevéseit annak a családnak és kultúrának, amelybe születtünk. Évszázadok óta tudják, hogy ez lényeges az egyén spirituális felébredéséhez és a társadalmi fejlődéshez is. A buddhizmusban ezt hívják az otthon elhagyásának. Jézus ugyanerre a szokásra utal, amikor felteszi a szónoki kérdést, „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” (Máté 12:47) és amikor azt mondja, „mindenki, aki elhagyta házát... értem és az evangéliumért, százannyit kap már most... az eljövendő világban pedig az örök életet” (Márk 10:29-30).
Az otthon elhagyása egy buddhista rövidítés a társadalom értékeit megkérdőjelező, és magasabb értékrendet elfogadó spirituális gyakorlatra. Ez lényeges a spirituális fejlődéshez, mert elhozza azt az érettséget, ami magasabb tudatossághoz és nagyobb könyörülethez vezethet, és végül a megszabaduláshoz – attól az illúziótól, hogy lényegében véve különálló lények vagyunk, és attól a szenvedéstől és erőszaktól, amit ez az illúzió szükségképpen okoz.
Tudatosan elgondolkodva és megkérdőjelezve szüleink, családunk és kultúránk világnézetét és szokásait, az otthon elhagyása létfontosságú megalapozása és előfeltétele spirituális növekedésünknek, és annak a vállalásnak, amit Joseph Campbell a Hősök útjának nevezett. A hősök útja az a kultúrától függetlenül felismert spirituális törekvés, amelyben elhagyjuk az otthon és kultúra korlátait, belső (és gyakran külső) utazásba kezdünk és elérünk egy magasabb megértést, majd új erőkkel térünk vissza kultúránkba, hogy megreformáljuk, életre keltsük és felemeljük közösségünket a belső fejlődés révén, amit utunk során elértünk.
Az otthon elhagyását gyakoroljuk és spirituális utazásba kezdünk, ha kultúránk legalapvetőbb és legmeghatározóbb tevékenységét, a haszonállatok bebörtönzését és terrorizálását kérdőre vonjuk. Emiatt alapvető ellentétbe kerülünk kultúránk értékrendjével, de ugyanakkor ez teszi lehetővé, hogy hősök lehessünk, akik segítenek gyengélkedő kultúránk felemelésében és átalakításában. Nagyobb könyörületet és boldogságot érhetünk el, és teljesebben átéljük az összes élettel való összekötöttségünk igazságát, ha felismerjük és megértjük a kultúránk étkezési szertartásaiban rejtőző erőszakot, tudatosan növényi alapú étrendet választunk, és azok hangjává válunk, akiknek nincs hangjuk. Ezzel beteljesítjük az univerzális tanítást, ami támogatja az intelligenciát, harmóniát és spirituális felébredést. Életünk a szabadság és béke mezejévé válhat, ahogy elmélyítjük megértésünket minden élőlény szentségéről és kölcsönös függőségéről, és a nem-együttműködést gyakoroljuk azokkal az erőkkel, amelyek a teremtményeket puszta árucikknek tekintik.
Az állatok árucikké tételének, kizsákmányolásának és megevésének öröklött kulturális kondicionálását megkérdőjelezve a lehető legnagyobb lépést tesszük az otthon elhagyására, felelősségteljes felnőttekké válunk és spirituálisan felnövünk. Aktívan segítve másokat ugyanebben újra hazatérünk a könyörület és igazság felszabadító üzenetével, ami lelkesíthet és áldhat másokat. Az otthon elhagyásával rátalálhatunk igazi otthonunkra, hozzájárulhatunk a társadalmi fejlődéshez, és segítjük az állatokat – akikkel osztozunk ezen a becses Földön –, hogy ők is újra otthon érezhessék magukat.
Amint látjuk, kultúránk mindent átható meggyőződése az állatok feletti uralomról, megevésükről és árucikké tételükről egy élő örökség, ami legerőteljesebb közös szertartásunkkal, az ételek elfogyasztásával adódik át egyik nemzedékről a másikra. Ha megkérdik, hogy miért eszünk húst, legtöbben három fő okot mondunk: szükségünk van fehérjére, mindenki más ezt teszi, és jó íze van. Az első ok az örökölt meggyőződés jó példája. Gyerekkorunktól azt mondják nekünk, hogy állati fehérjére van szükségünk, és mi ezt elhisszük, az ezzel ellentétes elsöprő bizonyítékok dacára. Ezen a mély bevésődésen kívül, hogy állatokat kell ennünk – amit az otthon elhagyásával megkérdőjelezhetünk –, a két másik fő ok lényege a társadalmi nyomás és az íz.
Mi emberek nagyon érzékenyek vagyunk a társadalmi nyomásra. Körülvesz minket a mindenevés kultúrája, ahogy a halat körülveszi a víz. Szeretünk beilleszkedni és annak a csoportnak a része lenni, amellyel azonosulunk, ezért nem valószínű, hogy komolyan megvizsgáljuk az állati ételek fogyasztásának kulturálisan elterjedt szokását. Az étkezéseknek komoly társadalmi jelentősége van, és félünk, hogy másokat megsérthetünk, vagy nem kedvelnek majd minket, ha az ételek terén szembe megyünk a status quo-val. Tudjuk, hogy ha nem eszünk állati ételeket, a körülöttünk élő emberek túlnyomó többsége, akik húst esznek, úgy érzik majd, hogy fenyegetjük és burkoltan kritizáljuk őket. Mivel természetesen a barátaink, családunk, kollégáink és munkatársaink kedvében akarunk járni, és azt akarjuk, hogy elfogadjanak minket, ezért ösztönösen tudjuk, hogy a kapcsolataink alapját alkotó közös étkezéseink során ne kérdőjelezzünk meg egy olyan alapvető szokást, mint az állati eredetű ételek elfogyasztása. Beszélgetés arról, milyen finom az étel, receptek megosztása, közös sütés-főzés a szabadban, horgász kirándulások, utazás együtt, a kedvenc éttermek közös látogatása, lazítás a templom kerti sütőpartiján: figyelemre méltó, hogyan zajlik társadalmi életünk a közös étkezések körül, és nincs semmi, ami mindezt jobban felboríthatja, mint az étkezéseink alapjául szolgáló védtelen állatok bezárásának és megölésének elutasítása. Nincs semmi, ami az állattartó kultúrát jobban felforgatja, mint annak elutasítása, hogy az állatokat árucikknek tekintsük – vagy még konkrétabban, hogy megegyük az állati eredetű ételeket. Ezt ösztönösen tudjuk, és szüntelen a társadalmi nyomás, hogy illeszkedjünk be, és azt együk, amit mindenki más.
Ezen a társadalmi nyomáson felül jön a reklám nyomása, ami közvetlenül az állati élelmiszeripari ágazatoktól jön. A hús-, tejtermék- és tojásipari ágazatok hírhedtek termékeik agresszív reklámozásáról. Különösen a gyerekeket és az egészségügy dolgozóit veszik célba. Jól ismert például, hogy a tejipar évtizedek óta biztosít ingyenes „oktatási anyagokat” az iskoláknak, amelyek szégyentelenül hirdetik a tejtermékeket. Az állati élelmiszeripari ágazatok szívélyes kapcsolatokat ápolnak a professzionális táplálkozási szakértők, dietetikusok és orvosok szervezeteivel is: szponzorálják a programjaikat és vizsgálataikat, és egyéb módokon támogatják őket anyagilag. Ezek a szervezetek persze visszafizetik a szívességet, ajánlva – vagy legalábbis nem megkérdőjelezve – az állati eredetű élelmiszerek fogyasztását.
Körülvesznek minket a média képei és üzenetei a hús, tejtermékek és tojás fogyasztását hirdetve. A hús alapú gyorséttermek mindenütt jelen vannak kulturális környezetünkben, és évente dollármilliárdokat költenek termékeik hirdetésére és ajánlására. Például a McDonald’s a hírek szerint 500 millió dollárt költ csupán egyetlen reklámkampányra, miközben az Országos Rákkutató Intézet (NCI) évente csak 1 millió dollárnyit költ a napi ötszöri gyümölcs- és zöldségevés hangsúlyozására. (1) A tejipar százmilliókat költ nagyon hatékony reklámkampányaira, és még anyagi és jogi segítséget is kap a szövetségi kormánytól termékei hirdetéséhez! Az élelmiszer a legnagyobb iparág az USA-ban, ezt pedig a hús, tej és tojás ágazatok uralják. Potenciális fogyasztóként állandóan bombáznak minket kifinomult és nem annyira kifinomult üzenetekkel, hogy vegyük meg a termékeiket. Ahogy felnövünk, a hús-, tej- és tojásipari ágazatok legnagyobb ügynökei természetesen szüleink, családunk, a szomszédok és a tanárok, később pedig kollégáink, családunk és barátaink.
Ezt magunkévá tesszük és kialakítunk egy képet önmagunkról, ami meghatározza viselkedésünket: valaki, aki normálisan eszik, és élvez bizonyos ételeket. A reklámipar már régen felfedezte, hogy míg ellenállunk a közvetlen befolyásolási kísérleteknek, könnyen befolyásolhatók vagyunk, amikor rá tudnak venni minket arra, hogy azonosuljunk egy adott képpel. Amint azonosulunk egy képpel, az iparágnak csak a képet kell manipulálnia, hogy manipulálja a viselkedésünket. A „sikeres amerikai” képét nézve, amint bizonyos ételeket eszik, természetesen ugyanazokat az ételeket akarjuk megvenni, mert önmagunkat is sikeres amerikainak tartjuk. A tömegmédiában a programozás és a reklám így kéz a kézben együtt dolgoznak, hogy erős és megbízható szükségletet teremtsenek bizonyos termékekre.
Meg kell említeni, hogy az állati termékek fogyasztására irányuló nyomás további fő forrása az orvosi szakma, amely szinte egyetemes ellenszenvet mutat a növényi alapú étrendekkel szemben. Az egészségügy az élelmiszeripar után a második legnagyobb iparág az USA-ban, és a gyógyszeripar a gyorsétterem ágazathoz hasonlóan óriási összegeket költ reklámra és termékei hirdetésére. Az egészségügy (és a mögötte ólálkodó bankok) hatalmas befektetéseivel a kórházakban, kutatásban, eszközökben, orvosokban, orvosi egyetemekben, és masszív struktúrájának egyéb aspektusaiban, a beteg emberek folyamatos és megbízható áradatát igényli. Hirtelen érthető, miért vetnek be annyi eszközt, hogy eltántorítsák az embereket a mindenevő életmód megkérdőjelezésétől – látva az elsöprő bizonyítékot, hogy sokkal egészségesebbek lennénk, és a gyógyszeripar termékeinek és az orvosi szolgáltatásoknak sokkal kevésbé megbízható fogyasztói, ha felhagynánk az állati eredetű élelmiszerekkel.
Tehát a barátoktól, családtól és társaktól jövő nyomás, kiegészülve az élelmiszeripar és egészségügy piaci nyomásával nagy erőt fejt ki mindannyiunkra, hogy állati ételeket együnk, és korlátozzuk tudásunkat tetteink utóhatásait illetően. Ezek a befolyásos erők az életünkben nem akarják, hogy elhagyjuk az otthont és a saját fejünkkel gondolkozzunk arról, hogy mit eszünk, és mik ételválasztásaink következményei. Az irónia csúcsa, hogy mindeme nyomás közepette annak, aki megkérdőjelezi állati ételfogyasztásunkat, dühösen így válaszolhatunk, „Ne mondd meg nekem, hogy mit egyek!” Már megmondták nekünk, mégpedig félreérthetetlen szavakkal, hogy mit együnk.
A történelemben láthatjuk, hogy a társadalmi nyomás hatékony tényező a társadalmi fejlődés visszaszorításában, és a rasszizmus, intolerancia, erőszak és háború elősegítésében. Bár a társadalmi szokások kétségtelenül befolyásolhatnak minket pozitív módon, nyilvánvaló, hogy sokféle negatív módon is megtehetik ezt. A társadalmi nyomás például erőteljes tényező a kamasz fiúknál, a drog és alkohol visszaélések bátorításában, a lányok szexuális tárgyaknak való tekintésében, és a homoszexualitás megbélyegzésében – ami néhány fiút kétségbeesésbe és öngyilkosságba kerget. Jól ismert, hogy a náci Németországban a társadalmi nyomásnak fontos szerepe volt abban, hogy Adolf Hitler meg tudta szilárdítani a hatalmát, zsidók, cigányok, kommunisták és homoszexuálisok millióit ölte meg, és nagy háborúkba kezdett. Különösen sötét példa a társadalmi nyomás által kifejthető szörnyű erőre a boszorkányüldözés a középkori Európában, ami évszázadokon át terrorizálta a nőket, és barbár módon tízezreket ölt meg.
A társadalmi nyomásnak kétségtelenül erős hatása volt az USA polgárháború előtti déli államaiban, a rabszolgasághoz szükséges rasszista fehér nézeteket olyan sztereotípiákkal és társadalmi rítusokkal erősítve meg, melyek a fehérek felsőbbrendűségét bizonyították. Ma a társadalmi nyomás hasonlóképpen alapvető a fajista nézetek terjesztésében, hogy az állatok a mieink, hogy megegyük, viseljük és használjuk őket. A haszonállatokról rendkívül negatív sztereotípiák élnek a köztudatban, teljesen vakká téve minket a sertések, tehenek, tyúkok, pulykák, halak és egyéb állatok intelligenciája és szépsége iránt. Az elnyomás társadalmi rítusai, mint a rodeók, cirkuszok és állatkertek, mind megerősítik az étkezésként ismert uralkodó és kirekesztő napi szertartásokat. A társadalmi nyomás ereje óriási az állatok kollektív kizsákmányolására: még a Ku Klux Klan legmohóbb tagjai sem égetnek keresztet naponta háromszor!
Gyakran látjuk, hogy ha nem veszünk részt az állatok elnyomásában és megevésében, akkor sokféle módon elítélnek és kirekesztenek minket. A nyomás talán nyilvánvalóbb lenne Wyoming cowboy kultúrájában, mint Chicago városi környezetében, de a nyomás mégis mindenütt ott van, és sokunk számára egyszerűen túl félelmetes, hogy ellenálljunk, főleg, ha az családtagoktól vagy kollégáktól jön, akiknek szeretnénk a kedvében járni.
A csecsemők rászoktatása és a társadalom és a reklámok nyomása mellett a harmadik tényező, ami az embereket állati ételek fogyasztására sarkallja: az íz. Tényleg jó-e a sülő hús szaga – például a párolt marhasült ismerős szaga –, vagy gyerekkori emlékeket idéz fel, és ez az, ami jó? A szag felidézheti anyánk konyháját és a szeretet meleg érzését, amit az ő otthon készült ételeivel kaptunk. Ha hitvesünk növényi alapú ételt akar enni és sült zöldséget (stir-fry-t) készít tempehvel és sült krumplival, talán azt gondoljuk, hogy annak nincs olyan jó szaga, mert sosem éreztünk ilyen illatot anyánk konyhájában. Ellenkezünk és társadalmi nyomást fejtünk ki vegetáriánus feleségünkre, hogy térjen vissza az „igazi ételekhez”.
Talán igaz a régi mondás, hogy ízlésről nem lehet vitatkozni, azonban el lehet rajta gondolkodni. Elgondolkodva az állati ételek ízén néhány dolog azonnal nyilvánvalóvá válik. Az egyik, hogy undorodunk attól, hogy a húst természetes állapotában megegyük. Milyen ironikus! A növényi táplálékkal szemben, ami gyakran finom nyersen, a nyers húst alapvetően undorítónak találjuk. Gyakorlatilag mindig főtt vagy sült, és gondosan el van készítve, hogy étellé váljon nekünk, az embereknek. Nem olyan, mint a nyers hús, vér, pikkelyek, bőr, csont és belső szervek, amit a természetes mindenevők és húsevők felfalnak. Ha választanunk kellene, hogy természetes nyers húst eszünk-e, vagy nem eszünk húst, azt gyanítom, hogy mind azonnal vegetáriánusokká válnánk.
Azt is észrevesszük, hogy nem szeretjük a húst, ha tocsog a vérben, még akkor se, ha meg van sütve. Az állatok a vágóhidakon főleg azért szenvednek olyan borzalmasan, mert életben kell lenniük, amikor elvágják a torkukat, hogy a még dobogó szívük kipumpálhassa a vért a testükből, és így részben kiszárítsa a húsukat. Ha valamilyen más módon ölnék meg őket, és a hullájukat feldarabolnák, a hús úgy tocsogna a vérben, hogy senki sem akarná megenni.
Egy dolog, amit talán általában nem veszünk figyelembe, hogy a kivéreztetett és jól átsült hús, amitől megnyaljuk a szánk szélét, úszik a húst alkotó sejtek anyagcsere melléktermékeitől. Ezek a melléktermékek, vagy az urea, elválaszthatatlanok a hústól, és a vérben áramlottak, amikor az állatot megölték, hogy a vese kiszűrje azokat a vérből és vizeletként kiürítse. Valójában ami a hús egyedi, és látszólag étvágygerjesztő ízét adja, az a húsban lévő, megsült urea. A sós és „hússzerű” urea adja a húsnak azt az ízét, amiről a finom ételek és kellemes kerti sütések jutnak az eszünkbe.
A negyedik dolog, amit észreveszünk az állati termékek ízéről, hogy minél jobban, sokféle módon álcázzuk és eldugjuk őket, annál jobban szeretjük. Megsütjük a húst és a tojást, és hozzáadunk sót, borsot, ízesítőket, fűszereket, és mindenféle ízfokozókat és módosítókat. A legtöbb sajt az állat tejének megfőzésével készül, és a hozzáadott só nélkül a legtöbb ember számára nem lenne étvágygerjesztő. Azért, hogy a jégkrémben, kakaóban és ízesített joghurtokban a tejszín és a tej vonzóbb legyen, mindenféle ízesítőt, gyümölcsöt és cukrot adunk hozzá. A sós, füstölt, puhított, darált húspogácsát eltemetjük a szeletelt paradicsom, hagyma, saláta, mustár, ketchup, majonéz és fűszerek alatt. Fel kell tennünk a kérdést, tényleg a hús és az állati termékek íze az, amit annyira élvezünk? Vagy inkább a növényi alapú szószokat, ízesítőket, fűszereket és önteteket szeretjük, amik álcázzák és emelik az állati termékek ízét, amiknek az elfogyasztására rávettek minket? A fűszerek mellett a hamburgert jól betemeti a propaganda; a McDonald’s azt mondja a gyerekeinknek, hogy az egy „burgerágyásból” származik.
A sült és megfelelően álcázott állati húsnak, tojásnak és tejtermékeknek egy íztényező mind a javukra szól: sok bennük a telített zsiradék. Úgy tűnik, mi emberek könnyen kezdünk el sóvárogni a zsíros, krémes, olajos ételek után, és az állati ételek általában kielégítik az ezen íz utáni sóvárgásokat. Bár ha úgy kívánjuk, a növényi ételeket is bizonyára el lehet készíteni zsírosra és krémesre, és az állati ételekben lévő mérgező koleszterin nélkül. Mivel a sült zsír és urea kombinációját nem lehet pontosan utánozni a növényi ételekben, biztosan vannak olyan ízek és állagok az állati eredetű ételekben, amik nem pontosan ugyanolyanok a növényi alapú ételekben – de sok friss húsutánzat elképesztően közel jár. Azonban a legtöbb ember, aki mindenevőként nőtt fel, és legalább egy vagy két évre növényi alapú étrendre váltott, abszolút semmi vonzót nem talál az állati ételek ízében vagy állagában. Saját tapasztalatom alapján, ők egyáltalán nem sóvárognak utána, hanem egyre inkább undorítónak találják.
Neal Barnard, M.D. szerint „az egyik legérdekesebb felfedezés az ízérzékelés tudományában az, hogy azt fenn kell tartani.” (2) Mivel ízlelősejtjeink nagyjából háromhetente megújulnak, rámutat, hogy „mindössze két vagy három hétbe telik”, hogy ízlelősejtjeink elfelejtsék az állati ételek ízét. Ez ki fogja törölni irántuk való sóvárgásunk nagy részét, mert az új ízlelősejtek csak a növényi alapú ételekhez lesznek hozzászokva. Az állati ételek iránti sóvárgásunk kondicionált, és az ismétlés tartja fenn, tipikus étrendünk pedig – ami állati zsiradékban, állati fehérjében és koleszterinben gazdag – alapvetően mérgező szervezetünk számára.
De a sóvárgás megszüntetése lehet, hogy nem ilyen egyszerű. Amint Neal Barnard a „Breaking the Food Seduction” című művében elmondja, egyre több kutatás bizonyítja, hogy a hús, és különösen a sajt fizikailag függőséget okoz. Az emésztés során a sajtból egy kazomorfin nevű opiát, továbbá egy feniletilamin nevű, a kolbászban is előforduló, amfetaminszerű vegyület szabadul fel. Úgy tűnik, a sonka, szalámi, tonhal, és egyéb húsok is függőséget okoznak, mert az opiát gátló gyógyszerek csökkentik az emberek vágyát ezek iránt. (3) Bármilyen esetleges fizikai függőség mellett az állati eredetű ételek iránti sóvárgás jó része mentálisnak és érzelminek tűnik; a sült oldalas illata felidézi anyát, a biztonságot és az önmagunkról alkotott képet.
Az evés sokban hasonlít a szexre: belső képeink és hozzáállásunk élvezetünk szempontjából fontosabbak, mint a fizikai vagy objektív realitás, amelyben részesülünk. Az ízt végső soron az elménk határozza meg. Személyes tapasztalatom, hogy az ételek ízét sokkal jobban értékelem, mióta harminc évvel ezelőtt elkezdtem növényi alapú étrenden élni, és ahogy telnek az évek, az ízek gazdagabbak, változatosságuk egyre végtelenebb, és egyre finomabbak. A legtöbb vegán, akivel beszéltem, ezt önmagára nézve szintén igaznak találja. Ennek talán két fő oka van. Az egyik, hogy a növényi alapú ételek ízei általában kifinomultabbak, mint az állati alapú ételeké. Ahogy már említettük, az állati ételek sósak az ureától és a hozzáadott sótól, és általában át vannak itatva intenzív ízt adó húspuhítókkal, mártásokkal, fűszerekkel és ízfokozókkal. (4) Ízérzékelésünket valamelyest tompíthatják az intenzív ízek, ezért a növényi alapú ételek eleinte gyakran tűnnek fűszerezetlennek. (5) Pár héten belül azonban, ahogy ízlelőbimbóink megújulnak és érzékenyebbé válnak, mert nincsenek krónikusan túlterhelve az állati ételekhez hozzáadott intenzív mesterséges ízektől, érzékenyebbé válunk a zöldségek, gabonafélék, hüvelyesek és gyümölcsök kifinomult ízei, és elkészítésük és kombinálásuk végtelen módjai iránt. Az ízlelés új, határtalan horizontjai nyílnak meg.
A másik ok, amiért a növényi alapú ételeknek jobb az ízük, az az, hogy azokat elfogyasztva, és származásukra gondolva jobban érezzük magunkat. Lassan eszegetve élvezzük a bio gyümölcsösök és kertek gondolatát, amelyek az általunk elfogyasztott, finom zöldséget, gyümölcsöt és gabonát nyújtják. Egyre jobban értékeljük a káposzta és karfiol szinte természetfeletti szépségét, a pirított szezámmag, a narancsszelet, a felaprított koriander és a frissen sült sütőtök illatát, és az avokádó, datolyaszilva, főtt quinoa és sült tempeh csodálatos állagát. Hálásak vagyunk a kapcsolatért, amit érzünk a Földdel, a felhőkkel, a gondoskodó kertészekkel és az évszakokkal, az ízek pedig finom ajándékok, melyek élvezetére olyan természetesen nyílunk ki, ahogy szeretkezve kedvesünk felé nyílnánk ki, teljesen átérezve kedvesünk szépségét. Ezzel szemben az állati eredetű ételeket gyakran gyorsan esszük meg, anélkül, hogy mélyen átélnénk ételünk forrását – mert ki akarna belegondolni abba a tökéletes pokolba, ami a nagyüzemi telepeken előállítja a halat, csirkét, tojást, sajtot, marhaszeletet, szalonnát, hot dogot és burgert, amit megeszünk? Bűntudatot érezve csak az életerőt vesszük el, anélkül, hogy tényleg kinyílnánk rá. Mintha egy prostituálttal közösülnénk, elutasítjuk annak elismerését, hogy ő egy egyedi és értékes lény, és távol tartjuk magunktól a szenvedését. Csak az élvezetet, kérem – bármi más tönkretenné a szórakozásunkat. Valójában az íz, amit az állati ételekben nagyra tartunk, inkább olyan, mint a szex nemi erőszakot elkövetve, mert a prostituált legalább beleegyezhet és profitálhat vágyunkból, de az állatot mindig akarata ellenére kényszerítve kínozzák és ölik meg, ízlésünk és kétes élvezetünk miatt.
Amikor elgondolkodunk ízlésünkön, láthatjuk, hogy az mennyire kondicionált. De ami még fontosabb, láthatjuk, hogy mennyire abszolút védhetetlenek okként arra, hogy erőszakot kövessünk el ártalmatlan, érző lényekkel szemben. Mások kárára az élvezet és beteljesülés énközpontú hajszolása az Aranyszabálynak, és az erkölcs összes szabályának az ellentéte.
Tudjuk, hogy elfogadhatatlan tudatosan ártani érző teremtményeknek pusztán személyes ízlésünk kielégítésére. Ha látunk valakit, akinek az esernyőjét vonzónak találjuk, tudjuk, hogy rossz megtámadni vagy megölni azt az embert és ellopni az esernyőt, csak azért, mert megfelelne az ízlésünknek. Vagy ha látunk egy nőt, akinek a testét vonzónak találjuk, tudjuk, hogy rossz megütni és megerőszakolni őt, csak azért, mert ehhez lenne kedvünk. Ezek a tettek rosszak, mert szenvedést okoznak másoknak és megsértik szent sértetlenségüket tisztán önző okokból. Azt is tudjuk, hogy társadalmi és jogi következményekkel kell szembesülnünk, ha ilyen tetteket követünk el. Azonban, ha egy állat húsát, tejét vagy tojását szeretnénk megenni, mert szeretjük az ízét – és ez gyilkolást jelent, verést, megerőszakolást, bezárást, lopást tőle, és más módokon az állatnak és szent sértetlenségének a megsértését –, akkor minden támogatást megkapunk, hogy ezt megtegyük! A haszonállatok megsértésének társadalmi következményei mind pozitívak. Mivel kultúránk tagadja, hogy a táplálékként használt állatoknak bármilyen, önmaguktól való értékük lenne, és értéküket egyszerűen árucikként való értékükre korlátozza, ezért az állatok nem részesülnek védelemben. Ha marhaszeletet rendelünk, elismerően bólintanak, barátaink pedig lelkendeznek a sült oldalas felett az iroda piknikjén. A tényleges bezárást, megerőszakolást, megcsonkítást és megölést gondosan eldugják, mint szégyenteljes titkokat. Mélyen megrendülnénk, ha látnunk kellene ezeket, vagy ami még rosszabb, önmagunknak kellene megtenni.
Kétszáz évvel ezelőtt az USA déli részén egy rabszolgát ura vagy felügyelője biztosan megverhette, lophatott tőle, bezárhatta, megerőszakolhatta, megcsonkíthatta és megölhette a lelkiismeretfurdalás érzése nélkül; a kultúra és az uralkodó osztály neveltetése támogatta az ilyen viselkedést. Az ilyen neveltetés eltompította a könyörület, összekötöttség és igazság természetes emberi érzéseit, gátolta az emberek intelligenciáját, és lehetővé tette, hogy brutálisan cselekedjenek, a bűntudat érzése nélkül. Mélyen belül azonban biztosan tudták, hogy ez rossz, mint ahogy ma tudjuk, hogy rossz, amikor tojásrántottát rendelünk szalonnával, mert szeretjük az ízét. Bár természetes intelligenciánk tudja, hogy ez egy mélyen erkölcstelen tett, tudásunkat elfojtjuk és szívünket megkeményítjük azzal a gyötrelemmel szemben, amit egy tyúk, egy tehén, egy sertés elviselt, hogy kielégítse múló és kondicionált élvezetünket. Inkább nem tudunk róla, és jó érzéssel tölt el minket a tudat, hogy senki – sem a pincér, sem a barátaink, sem a média – semmilyen módon sem fog emlékeztetni minket az állatok óriási gyötrelmére, amit igényünk kényszerít ki. Az állatok láthatatlanul szenvednek, sikolyaikat pedig észre sem vesszük. Nincs hangjuk, amíg elutasítjuk azt, hogy a szívünkre hallgassunk.
Láthatjuk, hogy a három ok, ami miatt állati ételeket eszünk – a csecsemők rászoktatása, társadalmi és piaci nyomás, és íz – megerősítik egymást, és olyan erőteret létesítenek ételválasztásaink körül, ami egy masszív erődhöz hasonlóan ellenáll minden behatolásnak. A falak állnak, és jól meg vannak erősítve. De az erőd lehet, hogy nem olyan erős, mint amilyennek tűnik. Először is, ez korlátoz minket és gátolja természetes késztetésünket magasabb szintű képességünk beteljesítésére és a spirituális fejlődésre. Továbbá nem alaptermészetünk igazságán alapul, ami a kedvesség, nem is a más élőlényekkel való összekötöttségünk érzésén, és ellenkezik azon képességünkkel, hogy felébresszük bölcsességünket és szabadságban éljünk egymással. Lényünk legmélyén vágyakozunk arra, hogy magasabb szintre jussunk megértésünkben, és békében és harmóniában éljünk ezen a Földön. Az erőd falai kegyetlenségből, tagadásból, tudatlanságból, erőszakból, kondicionálásból és önzésből épültek. Ami a legfontosabb, ezeket nem mi választottuk. Ezeket ránk kényszerítették, és ránk kényszerítik. Jólétünk – és fennmaradásunk – függ attól, hogy ezt tisztán lássuk, és eldobjuk láncainkat: az uralkodásét és tudatlanságét. Az állatok milliárdjainak ártva és kihasználva őket bezárjuk magunkat spirituálisan, morálisan, érzelmileg és kognitív értelemben, és vakká tesszük önmagunkat a természet, az állatok és egymás megrendítő, szívmelengető szépsége iránt.
Hogy szabadok legyünk, gyakorolnunk kell mások kiszabadítását. Hogy szeressenek minket, gyakorolnunk kell mások szeretetét. Hogy valódi önbecsülésünk legyen, tisztelnünk kell másokat. Az állatok és más hang nélküli lények, az éhező emberek és a jövő nemzedékek könyörögnek hozzánk, hogy vegyük észre: ez a tányérunkon van.